Szocialista Nevelés, 1979. szeptember-1980. június (25. évfolyam, 1-10. szám)
1979-10-01 / 2. szám - Mózsi Ferenc: A nyelvi nevelés kérdéseiről, különös tekintettel a tudatformálás feladataira
II. Dr. Mózsi Ferenc A nyelvi nevelés kérdéseiről, különös tekintettel a tudatformálás feladataira 1. Aki olvasta a hamburgi „Die Zeit“-ben Alfred Anderch és Konsztantin Szi- monov 1977-ben közölt levélváltását a két világrend, a szocializmus és a kapitalizmus közötti tisztességes és valós szellemi-kulturális megismerés és anyagcsere szükségéről, még emlékezik az ez év augusztusában, 67 éves korában elhunyt mester terjedelmes levelének következő részletére: Szimono- vot egy amerikai egyetemen, ahol előadott, megkérdezték hallgatói, hogy mi a véleménye Borisz Paszternák lírájáról. Szimonov, aki bírálta — elvetette Paszternák emlékezetes Zsivágó-regényét — az elmúlt évek egyik nyugati világszenzációját, nagyon szépnek és jelentősnek tartotta líráját. De a hallgatóknak ezt mondta: készséggel válaszol, amint legalább egy hallgató megnevez két-három Paszternak-verscímet. A kérdést kínosan hosszú csönd követte, majd nevetgélés, és végül a fiatalok nyílt, önkritikus nevetése tájékozatlanságuk beismeréseként. Nos, miért ez a kitérés a szimonovi anekdotára? Nemcsak azért, mert a mester halálhíre felelevenítette az emléket, nem is csak azért, mert a moszkvai V. V. Nalimov munkássága (pl. Chimija i zsizny) világszenzációként hatott a tudomány filozófiájára, hiszen rávilágított a) a társadalmi szükségszerű, b) az ezt feltáró hipotézis, c) a hipotézist igazoló kísérlet és a kísérlet társadalmi gyakorlattá érlelésének mechanizmusára és gondolkodásunk opponáló tendenciájára, de a kérdésfeltevés kultúrájára is; meg azért sem, mert a mindennapok kultúrája terén — szégyen ide, szégyen oda — elmaradottak vagyunk. Erre mutatott rá pl. Hankiss Elemér a Felemás világ? c. írásában (Valóság 76/6). Mert bár a magas kultúra terén (irodalom, művészetek, tudomány) az élenjárókkal haladunk, mindennapjaink kultúrája — írja Hankiss — alacsony. Ez pedig rosszérzést szül az emberekben, mindenki a másikat okolja, táplálja a lelki lomhaságot, a felelőtlenséget és a közömbösséget. Nem mintha nem volna bennünk igény civilizált társas életre, szépre, élet stílusra, sőt, többnyire ezt meg is követeljük, — de inkább csak a másiktól. Hanem, térjünk vissza témánkra, elsősorban azért, mert valahogy nem tudtuk társadalmi tudattá érlelni a nyelvi nevelés elvi alapjait. Nem én, te vagy ő külön-külön, hanem mi, együtt-, kollektiven. Ismerjük a nyelvi nevelés fontosságát a mi körülményeink között, a kommunikáció kétsíkúságát, a helyzetünk megkövetelte kettős nyelvi nevelés interferenciáit és transzfer lehetőségét, az ezeket a problémákat feszegető hipotéziseket, a hipotézist igazolandó kísérleteket, azt a jól kigondolt és megszervezett rendszert, amely iskoláikban lehetővé teheti, hogy a tanuló az anyanyelvén megértett, magáévá tett ismereteit fokozatosan megtanulja szlovák nyelven is interpretálni. Ám az igyekezet társadalmi gyakorlattá érlelése mintha valahol megtörne. Elsősorban talán azért, mert egyesek az elmélyült stúdium helyett valamilyen hamisan zengő távoli harangszót, hírt, hírecskét hallanak, aztán úgy vélik: értesülésnek és ismeretnek elég ennyi. Legalábbis ahhoz, hogy ítéletet alkothassanak, véleményt mondhassanak és elvethessék a meglevőt anélkül, hogy azt ismernék, anélkül, hogy mást, jobbat javasolnának. Mert 41
