Szocialista Nevelés, 1978. szeptember-1979. június (24. évfolyam, 1-10. szám)
1978-10-01 / 2. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!
Ked ves Olvasó! Több levélíró foglalkozik a tanulók írás- és olvasástanításának kérdéseivel. Egybehangzó véleményük szerint a tanítás-tanulás folyamata felgyorsítható. A felgyorsítás fő eszköze abban áll, hogy a szétdarabolt résztárgyakat jobban össze lehet hangolni, az eddigi, túl óvatos előrehaladási lépéseket pedig erősebben rá lehet építeni a gyermeki alkotó gondolkodás és a játékos tevékenység lehetőségeire, arra, amire a halmazelméleti alapozású komplex matematikaoktatás és az audioorális szlovák nyelvoktatás is épít. Sajnos, kevesebb szó esik az anyanyelv használatának megtanításáról. Mintha a kartársak megelégednének azzal, hogy az anyanyelvét az átlagos gyermek valamilyen módon már az iskoláskor legelején is használja. Mintha megfeledkeznénk arról, hogy a feladat nemcsak az, hogy a gyermek az elsődleges környezetének, a családnak a nyelve mellett a tágabb közösség nyelvét, a magyar köznyelvet is biztonsággal, szégyenérzet nélkül, versenyképesen tudja használni. Sőt, az anyanyelv biztos bázisára építve egy még tágabb közösség, a csehszlovák szocialista társadalom többségének nyelvét is el kell sajátítania az iskolaköteles kort befejező, a 10. osztályt elvégző ifjúnak. Vissza kell térnünk az anyanyelv használatának megtanításához. A család rendszerint nyelvjárási, többségében korlátozott terjedelmű nyelvi „kód”-ja ma mór az iskolában aligha elégséges. Gondoljunk csak a már említett komplex matematikaoktatás rendkívül bonyolult, nagy precizitást megkövetelő, a családi környezetben nem használt, szinte ismeretlen fogalmaira (halmaz, alkalmaz stb.). Amilyen hiba volt régen a táji jellegű nyelvi sajátosságok üldözése az iskolában, olyan hiba volna most az, ha a szocialista iskola nem nyújtana segítséget ahhoz, hogy a gyermek nyelvét, mely egyenlő a család nyelvjárási és korlátozott terjedelmű nyelvi „kód”-jával, ha ezt nem tágítaná-bővítené az iskola által megkövetelt fogalmakat használó nyelvvé és ezáltal köznyelvi magyar beszéddé. (Más probléma, hogy hogyan birkózhat meg ezzel a problémával az a gyermek, aki nem anyanyelvén tanul. Mivel a kérdés rendkívül összetett és közvetlenül nem minket érint, erről nem szólunk.) Az egyik levélíroónk arról ír, hogy általában éppen azok a tanítók teszik keservessé a gyermek nyelvi nevelését, akik maguk alig-alig mernek a kollektívában felszólalni. Először is a nyelvi nevelés keservességét szeretném hangsúlyozni. E sorok íróját évekig kísértette a főiskolán a sértő csúfolódás az újvárias, „netalántán”-ért. Kiváló tanáraimnak köszönhetem, a gúny nem némított el, hanem ellenkezőleg erős ösztönzést jelentett. Nos, ennek a bántó és lekicsinylő csúfolódásnak a mi iskolánkban nincs helye. A másik kérdés, hogy vajon miért nem szólalnak fel egyesek a különböző összejöveteleken, gyűléseken, tanácskozásokon, és ezzel azt a látszatot keltik, hogy nincs mondanivalójuk, vagy, hogy őket nem érdekli az ügy. Nagyon valószínű, hog7 ezekben a pedagógusokban is ott rejtőzik a szándék a felszólalásra vagy kérdésfelvetésre, de hiányzik hozzá a bátorság. Igen valószínű, hogy a nyelvi — mind a magyar, mind a szlovák nyelvi — eszközök használatában való bizonytalanság az oka, hogy nem veszik oly mértékben igénybe a mozgalmi, munkahelyi fórumokat, abogyan meglevő osztályhelyzetük, társadalmi-politikai és szakmai kérdésekben való tisztánlátásuk alapján ez feltételezhető volna. Ez a hiányérzet belső feszültséget okoz, melyet az önmagát kontrolálni nem tudó pedagógus — igen helytelenül! — esetleg a tanítás során vezet le. Marad tehát továbbra is — a régen ismert, általános érvényű tétel: tanítványainkat pozitív motivációval kell nevelni, okosan kell szeretni, mert szeretésnek csak szeretés lehet a jutalma. Márpedig megszerettetni az anyanyelvet, a csehszlovákiai magyar iskolát az egyik alapfeltétele az ifjúság sikeres szocialista nevelésének. 1978. október
