Szocialista Nevelés, 1978. szeptember-1979. június (24. évfolyam, 1-10. szám)

1979-03-01 / 7. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!

Ked ves Olvasó!

A szülőkkel való kapcsolat szorosabbá tételét, a nevelői ráhatás egyse gének szükségét minden pedagógus elismeri. Mégis néhány olvasónk arra figyelmeztet, 'hogy a kapcsolat csak akkor élő, ha azt mindkét fél igényli és ápolja. „Miért is járnám én a szülőket, mikor ez részemre 30 családláto gatást jelent, akkor, amikor a szülők nem tisztelnek meg engem még azzal sem, hogy a szülői munkaközösség gyűlésére eljöjjenek?“ A kérdés nyilván sokkal bonyolultabb, minthogy egy-egy mondatos válasszal el lehessen intéz ni. Másrészt pedig nem ismerjük a körülményeket, nehéz tehát egyértelmű választ adni. Nincs azonban feloldhatatlan ellentét köztünk, mert mi minden esetben a szülői ház és az iskola közti kapcsolat szükségéről írtunk, és a tanítói és a család közti kapcsolat igényének megteremtéséről beszéltünk. Igaz, minden igény megteremtése sok-sok munkával és hozzáértő tevékenységgel jár. Mivel azonban a tudomány jelenlegi állása szerint az én ő kapcsolat a pedagógiai eredményesség egyik alapvető feltétele, hivatásunkkal járó kötelességről van szó. Tehát magáról a családlátogatásról nem vitatkozunk! Persze, keresni a feltétel teljesítésének legmegfelelőbb formáját, kötelességünk.

Egy másik levélírónk furcsa módon azzal érvel, hogy „jó a kapcsolat“, miért kell erről írnunk. írjunlk inkább arról, mit mondjunk annak a pedagógust örökösen zaklató szülőnek, aki hármas helyett egyest követel a lányának, „mert ő orvost akar belőle nevelni“. Nos, lám — mégis baj van a kapcsolattal. Először is azért, mert minden valamire való emberi kapcsolat alapja, nélkülözhetetlen feltétele, a bármikori megszólíthatóság, a szóbaállás, a be szélgetés. Nem térünk most ki arra, amivel a szülő a tanítót zaklatja, pedig ez is bizonyítja: a kapcsolat pedagógiai értéke ott, abban az esetben a nulla pont alatt van. Márpedig a kapcsolat pedagógiai tartalmáért és annak értékéért mindig a szakmailag jobban képzett ember a felelős.

Térjünk azonban vissza a minden emberi kapcsolat alapját képező, nélkü lözhetetlen tételekhez: a bármikori megszólíthatósághoz, a beszélgetés szükségéhez. Nyilván külön elemzést igényelne a gondolat igazgató és tanító, tanító és tanuló, gyermek és szülő között. Egyelőre csak ennyit; a mindenkori megszólíthatóság a közlés lehetőségét, az eszmecserét jelenti, s enélkül nem képzelhető el emberhez méltó élet. Életünk fegyelmezettségéhez tartozik persze, hogy tudjuk: a mindenkori megszólíthatóságnak vannak gyakorlati kor látai.

Feladatunk: a szülők számára legyünk mi, pedagógusok „bármikor“ megszólíthatok! De az is feladatunk, hogy a szülőknek megmagyarázzuk: a családi nevelés keretei között mellőzhetetlen, hogy a szülő mindennap beszélgessen gyermekével, ha csak munkája, halaszthatatlan elfoglaltsága ezt részére nem teszi lehetővé. Ez a beszélgetés persze néha csak pár perc. Hétvégeken, szünidőben, közös utazások alkalmával azonban keressen a szülő alkalmat a gyermekével való alaposabb beszélgetésre.

Persze, ez csak akkor sikerülhet, ha egymás megszólítására, a mások véleményének kikérése természetes hagyomány, mindennap megismétlődő szokás a családon belül. E hagyomány értékét nagymértékben fokozza, ha a családon belül nincsenek tabu-témák, tématilalmak. Mert hol tanulja meg a gyermek, ha nem a családban, az életben annyira fontos kérdezés és vá laszadás soha nem nélkülözhető örömét.

Tanítsuk meg erre a szülőket, de — mutatis mutandis — mindez érvényes a tantestületi kollektívára is. Tanuljuk meg mi is: közlés, eszmecsere nélkül