Szocialista Nevelés, 1978. szeptember-1979. június (24. évfolyam, 1-10. szám)

1979-02-01 / 6. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!

К ed ves Olvasó!

Egy magatartásformát szeretnék bemutatni, pontosabban: karikírozni. Jó néhány alkalommal találkoztam ugyanis olyan magatartásformával, amelynek nemes elődeként Marcus Porcius Catót ismeri a világ. Ő a szenátusban, i. e. a II. században, minden beszédét ezzel végezte: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam — Egyébként azt javaslom, hogy Kartagót el kell törölni a föld színéről.“ Cato „magatartásformáját“ a Róma világhatalmát veszélyeztető Karthago gyűlölete, vagy még inkább, Róma szerető féltése formálta olyanná, hogy bármikor, bármiről is volt szó, ő minden beszédét, válaszát a ,,ceterum“-mal végezte. Természetesen vétett ezzel a logika vastörvénye, ,,a mindent a maga helyén és a maga idejében“ ellen. Ez lenne hát a nemes előd. Azért „nemes“, mert — megszegve ugyan a társadalmi élet egyik általános érvényű elvét — mindenütt és mindig ugyanazt az egyet mondta-hangoztatta.

Az utóbbi időben különböző összejöveteleken, iskolázásokon, konferenciákon „felfedeztem“ a modern M. P. Catot. Eleinte szimpatikus volt vehemens elfogultsága. Igaz, ő sem a „tárgyhoz“ szólt, igaz, nem „kompetensek“ előtt hal latta szavát, de hát ezt el lehet nézni. Csak akkor ábrándultam ki ebből a „kátóskodásból“, amikor az arra illetékes rendezők — annak rendje s módja szerint — pl. a CSEMADOK, a népművelési és más rendezvények jegyzőkönyvei alapján, megküldték a felszólalást^ az illetékesekhez az érvényes előírások értelmében kivizsgálás és ügyintézés végett. Az illetékesek válaszának utolsó mondata pedig rendszerint az a szerény megjegyzés volt, hogy „a panasztevő“ tagja annak a tanácsnak, testületnek, mely illetékes az ügy intézésére. Furcsálják ezért, hogy a panasztevő nem odahaza, pl. a munkahelyén, a pedagógiai tanács ülésén, az igazgatói gyűléseken, vagy esetleg a képviselőkkel történt beszélgetés során, a szakszervezeti üléseken, illetve más, a „szakma házatáján“ tette meg bíráló-javító szánaékú észrevételét.

M. P. Cato tehát a „nemes előd“, mert ő mindenütt azonos hangon és hangvétellel, kertelés és csűrés-csavarás nélkül mondta a magáét. Persze sok esetben fölöslegesen és nem a tárgyhoz illően „ceterumozott“. Ezért minősíti őí a történelem eszelősen elfogultnak. Az utód azonban nem így szokott tenni.

Nyilván egyedi esetről van szó, Kedves Olvasó. Csak amolyan „furcsa érdekesség“ kihalászásáról. Voltak — ha még emlékeznek — az ötvenes években olyan tanfelügyelők, akiket például nem a tanítás-tanulás egész folyamata érdekelt, hanem csak az apró kuriózumok, furcsaságok, botlások (szlovákul: perličky). Ezeket hangsúlyozva sokszor éppen a lényeget hagyták figyelmen kívül. Mi az ilyen tanfelügyelő beszámolójakor Bizet melódiáját, a „Gyöngy- halász“-t dúdoltuk, rendszerint persze csak saját magunknak. Nos, az ebben a levélben felvetett ,kátóskodás“ is csak amolyan „gyöngyhalászás“? Ha így van, nem érdemel szót...

Befejezésül pedig hadd idézzem egyik utitársam bántóan hangoskodó „véleményét“, aki egy szombati napon Nyitráról hazajövet, a Galánta felé tartó autóbuszban,' fennhangon magyarázta pedagógus társának: „... na, ha már megkérdezted, elmondom: megvan a véleményem az újságokról meg a módszertani irodalomról is. Nem fecsérelem a drága időmet olvasásukkal. Tanítok, egész nap el vagyok foglalva, ezt mondanom sem kell. S ha éppen akad egy kis időm, többet ér nekem, ha jól kibeszélgetem magam valakivel.. Nos, a kartársnőnek akadt ideje, mert közel fél órán át szórakoztatta 35—40 utitársát azzal, hogy név szerint szólta le szinte egytől-egyik kollégáit, igazgatóját, feletteseit, de tanárait is, és teregette ki a tantestület belső életének intimitásait. Véleményt nyilvánítani, természetesen, mindenkinek joga és kötelessége. Csak hát vannak illemszabályok is. Nyilvános helyen nemcsak illetlenség hangosan „szónokolni“, az ilyesmikről, de erkölcsi kódexünkkel össze-