Szocialista Nevelés, 1975. szeptember-1976. június (21. évfolyam, 1-10. szám)

1975-09-01 / 1. szám - Pipášová, Jaroslava: Milyen tanítónő szeretnék lenni

„Tanítónőnk a második és harmadik osztállyal együtt tanított minket, összesen 20-an voltunk. Sohasem mulasztotta el, hogy a házi feladatokat ellenőrizze, az órán mindig alaposan megmagyarázta az új tananyagot. Legszívesebben a cseh nyelv óráira gondolok vissza, amikor a betűket tanultuk. Hogy jobban megjegyezzük őket, képecskéket festett és e- zekhez kapcsolta a kiszínezett tárgy kezdőbetűjét. A képecskék nagyon tetszettek nekünk. Színesek voltak, lekötötték figyelmünket és a betűket nagyon gyorsan megjegyeztük. Csakhamar valamennyi betűt elsajátítottuk tanítónk nagy örömére.

Tanítónk csendes természetű volt, nem kiabált, türelmes volt, munkájában lelki- ismeretes és főképp mindannyiunkat egyformán szeretett! Valamennyiünket saját nevén szólított. Ha egyikünknek születésnapja volt, az egész osztály előtt kezet fogott vele. Az iskolában úgy éreztük magunkat, mint otthon, s amikor tanítónk más iskolába került, hosszú ideig szomor- kodtunk utána.”

Első tanítójukra nemcsak a lányok emlékeznek vissza szívesen. A pedagógiai fakultás egy hallgatója így ír:

„Az első osztályban magas, őszhajú, i- dősebb, kedves tekintetű asszony tanított minket. Hogyan tudott nézni: szigorúan, megróvóan, kérdőleg, tudott szemével dicsérni és félelmet kelteni. A gyámoltalan, gyakran makacs és elkényeztetett gyermekekből valódi iskolásokat tudott varázsolni, akiket megtanította az igazmondásra és kötelességtudatra. Ez a tanítónő tudott szigorú, következetes lenni, önállóságot, fegyelmet követelt tőlünk. Mégsem kívánt lehetetlent a kis elsősöktől. Tapasztalt elementarista lévén nagyon jól tudta, mire képesek a hat-hét éves gyermekek. Másrészt viszont képes volt megértetni a hatéves gyermekkel, hogy életében új korszak következik, hogy tőle már valamit követelnek, hogy saját erejére kell támaszkodnia. Emlékezetemben ez a tanítónő leginkább a szigorúság fogalmával kapcsolódik, de jó értelemben, az igazságos, megértő és jószándékú szigorúság fogalmával.”

A felnőttekben az iskola általában pillanatokat idéz fel, amelyeket az első osztály kis padjaiban éltek át, felidézi bennük az elkövetett kis huncútságokat, víg és szomorú perceket, barátokat, iskolai kirándulásokat, de kellemetlen élményeket és talán sérelmeket is. Elég egy percre beülni a padokba, bemenni az ismerős osztályba, behúnyni szemünket, és akkor minden felidéződik, a korai felkeléstől, az annyira bizalmasan ismert úttól kezdve, amelyen a nehéz aktatáskával rossz lelkiismerettel tértünk haza, egészen azokig az apróságokig és részletekig, amelyeket csak mi ismertünk.

És belátjuk, hogy nem lehet visszaemlékezni az iskolára anélkül, hogy a tanítókra, ne emlékeznénk, elsősorban azokra, akik valamit jelentettek számunkra.

Különböző típusú tanítókat ismertem meg a kilencéves alapiskola felső tagozatán és a gimnáziumban. Egyesek kiválóak voltak, mások kevésbé jók, egyesek közkedveltek a tanulók közt, mások kevésbé. Azonban sohasem alakult ki köztünk és a tanítók közt olyan, mondhatnám „anyai kapcsolat”, mint az alsótagozaton, különösen az elemiben.

Talán minden iskolában vannak tanítók, akik meg tudják nyerni a gyermekeket, akiknek az óráján fegyelem uralkodik, akik sikerrel végzik pedagógiai munká- * jukat. A tanulók elismerik ezeknek a pedagógusoknak a tekintélyét és szívesen alárendelik magukat nekik. Az ilyen tanítók a gyermeklelkekben kitörölhetetlen nyomot hagynak.

Azért gyakran tesszük fel a kérdést: szüksége van-e az embernek valamilyen különös adottságra tanítói hivatásában, vita folyik arról, vajon az ember tanítónak születik-e, vagy a tanítói hivatáshoz gyakorlattal „dolgozza fel magát”.

A pedagógiai művészethez valóban jelentős mértékben hozzájárul egy különleges tehetség, amely a gyermekek iránti hajlamban és a velük való munkában nyilvánul meg. Valódi tanító valóban csak az lehet, aki szereti a gyermeket és aki minden erejét a gyermek nevelésének a- kárja szentelni. Ha a tanulók tudják, hogy a tanító szívén viseli nevelésüket, hogy örül sikereiknek és lesújtja kudarcuk, akkor megértik és elismerik a tanító i- génvességét, és tisztelni fogják. A tanító személyiségének jelentőségét a nevelésben méltán hangsúlyozta K. D. Usinszki, amikor így írt: „A nevelésben mindennek a tanító személyiségén kell alapulnia, minthogy nevelő erő csak az emberi e- gyéniség élő forrásából fakadhat. Semmiféle órarend, tanterv, mesterségesen bevezetett napirend, legyen bár a legtökéletesebb, nem helyettesítheti a személyiséget. A tanító személyiségének hatása a fiatal lélekre az a nevelő erő, amelyet nem pótol sem tankönyv, sem erkölcsi tanítás, sem büntetés, sem elismerés. (T. Pardel és koll.: Pedagógiai pszichológia, 172—173. 1.)

Én ilyen tanítónő szeretnék lenni.

(A cikk kivonata annak a munkának, a- melyet a szerző a főiskolai hallgatók egy tudományos pályázatára küldött be.)

8