Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1974-09-01 / 1. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!
KEDVES OLVASO! Korszaknyitó történelmi eseményről emlékeztünk meg a nyári hónapokban. A Szlovák Nemzeti Felkelés, hazánk felszabadulása, politikai, gazdasági és kulturális átalakulása szempontjából sorsdöntő esemény. Dél-Szlo- vákia falvainak új arca, a sok ezernyi új családi ház, a szegénység és az éhezés nélküli élet, a tudás iránti vágy, a munkás-paraszt családok minden eddiginél magasabb életszínvonala, ez mind a Szlovák Nemzeti Felkelés és hazánk felszabadulásához vezethető vissza közvetve vagy közvetlenül. A nagy ünnepségek után mi most a dolgos hétköznapokra irányítjuk a Kedves Olvasó figyelmét. Azokra a hétköznapokra, melyek nélkül minden ünneplés elképzelhetetlen vagy — üres szószátyárkodás. Az iskola munkájára, erre a nagy horderejű, távlatnyitó, tudatformáló munkára hívjuk fel figyelmét. Arra, amit Sütő András fogalmaz: „... jövőnk oda van letéve — [palatábla, palavessző formájában) az iskola falai közé...“. Mert az a tanuló, akit a Kedves Olvasó ma az osztályban tanít, egy-két év múlva mérnök, vagy tanár, szakmunkás vagy orvos lesz. Attól, hogy mire és hogyan tanítja tanítványait, sokban függ a felnőtt dolgozó kulturáltsága és anyanyelvszeretete, szocialista tudatossága és proletár internacionalizmusa. A tanuló persze ne-m edény, amelyet meg kell tölteni, hanem fáklya, amelyet meg kell gyújtani. A feladat az, hogy megtanítsuk a fiatalokat az alkotó szellemű gondolkodásra, felkészítsük őket az életre, gyakorlati munkára. Az elmúlt hónapokban — éppen a reklám „természetrajzáról“ szóló írások válogatását lapozgattam a vonatban — Calovóra utaztam. Az igazgatóval történt rövid beszélgetés után a magyar nyelv és irodalom óráit, látogattam. S hallottam a tanulóktól Tiborc panaszát és a Szeptember végén gyönyörű elemzését. Megkérdeztem tőlük: miért is szép a vers, a dráma? S válaszukból hallottam és éreztem: őket az iskola nem az irodalomról szóló üres fecsegéssel töltötte meg, nem üresen kongó, megkopott frázisokat pufogtattak. Őket az irodalom értésére, szeretetére és igényére igyekeznek nevelni. Ök már értik Szabó Lőrincet: a hagyomány, a múlt éppúgy megeleveníthető, mint a mai nap. Egy emberöltőnyi saját tapasztaláshoz egy em- beröltőnyi idő szükséges, de a szeltem századokat megismerhet egy félesztendő alatt, s a hagyományban is élni: annyi', mint nagyobb életet élni. Magyar nemcsak annyi van, amennyi velünk egyszerre él, a magyarsághoz és osztályomhoz hozzátartoznak apáim, őseim. Pontosabban: tőlem függ, hogy hozzám tartoznak-e. A hagyomány szeretete, igénylése és magatartásunkat, életmódunkat meghatározó volta csak lehetőség. Erre nevelni, ez a nehezebb feladat. Ennél jóval könnyebb és egyszerűbb azt a bizonyos edényt megtölteni. A feleletekből azonban úgy éreztem, hogy ezeknek a tanulóknak az érdeklődését sikerült lángra lobbantam. S ekkor jutott eszembe: ha ezek a tanulók ilyen szépen tudnak beszélni Tiborc panaszáról, meg a Szeptember végén-ről, miért ne mondhatnák el ezt odahaza szüleiknek is. Melyik szülőt ne érdekelné, hogy vajon mit is tanul, mit is tud a gyermeke. S milyen riagyszerű lehetőség ez, meggyújtani a magyar nyelv és irodalom szeretetének meleget árasztó fáklyáját nem csak a gyermek szívében, hanem a szülőkben is. S ez a szeretet csodálatos módon, egymást táplálva növekedhetnék, mert elmélyülne a gyermeki szeretet, a szülő szeretete, de a szülőnek az iskolához való viszonya is alapjaiban változhatna meg. Máskülönben még hadd írjam meg: életem egyik legszebb élményét köszönhetem Szuh Kálmánnak, a Čalovói Gimnázium igazgatójának. Mert amikor elmond-
