Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1975-02-01 / 6. szám - Tankó László: Megjegyzések irodalomtanításunk problémáihoz / Az olvasásból mozgamat
Proletár fiú verse, Anya és leánya; V. osztály: Történelmi lecke fiúknak; VI. osztály: Proletár fiú verse; VII. osztály: A tűz csiholója) kialakítjuk a forradalmár költő portréját, másrészt felelevenítjük azokat a képszerű költői kifejező eszközöket, szóképeket és alakzatokat, amelyekkel a tanulók már az előző osztályokban megismerkedtek és a szóban forgó költeményben előfordulnak. Ezek közül legfontosabbak a következők: a szimbólum (Dózsa György, Nyár], a metafora (Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl); a megszólítás (hé, nagyurak), és a kérdés (Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz? — Rabló váraitokból merre fut hitvány hadatok? — Ha majd csörömpöléssel lecsukjuk a kaput?) Az órát élményszerűbbé tehetjük, ha bemutatjuk Szabó Vladimír Dózsa népe című festményének reprodukcióját, s rövid képelemzést végzünk, ás ha az óra záró mozzanataként magnóról vagy lemezről művészi tolmácsolásban mutatjuk be a költeményt. MEGJEGYZÉSEK IRODALOMTANÍTÁSUNK PROBLÉMÁIHOZ (Ki veszi (el a kesztyűt? — avagy Ki állíthatja meg a „síneken száguldó“ irodalomtanítást?) TANKÓ LÁSZLÓ Eldobtak egy kesztyűt — vagy hogyis szokás azt mondani, amikor párbajra hívnak ki valakit? Bár a jelen esetben Bodnár Gyula: Néhány szó a sematikus irodalomtanítás ellen c. cikkében (Szocialista Nevelés, 1974/1. szám) nem tényleges karddal, pisztollyal vívott párbajról, de szellemi csatáról, vitáról: az irodalom- tanítás mibenlétéről, milyenségéről van szó. S ez a hasonlat csak azért jutott eszembe, hogy vajon lesznek-e, akadnak- e, akik ehhez hozzászólnak, akik erre válaszolnak; mert igenis van miről beszélni, vitatkozni, ami az irodalomtanítást (irodalomoktatást) illeti. Jómagam nem azért teszem ezt és „emelem fel a kesztyűt”, mert azt elém dobták, de egyet s mást talán én is világosabbá tehetek, vagy ha úgy tetszik, talán igazíthatok az említett cikk írója szerinti — a „síneken száguldó”, „sínekre tett” irodalomtanításon. Egyet azonban tögtön tisztázni szeretnék; nevezetesen azt, hogy ha az irodalomtanítás sematikus voltáról beszélünk, ez módszertani kérdés — ezért pontatlannak, a címmel ellentmondónak találom azt a záró megfogalmazást: „Először ezekre a kérdésekre kell megadnunk a választ, és aztán jöhetnek a módszerek.” — mert ez mindenekelőtt a munkamódszert, a tanárok munkáját érinti. Erre elsősorban nekik kell megadni a választ: igazán annyira sematikus-e a mai irodalomtanítás? És ha igen, miben, miért?, honnan ered? Az irodalomtanítás alapdokumentumai, a továbbképző szemináriumok előadói ennek éppen ellenkezőjét hangúlyozzák, jóllehet a kivitelezés már a tanító kezében van, aki a tanuló, a befogadó, a formálandó alany és a tananyag, az irodalom között áll. Hogy a tanárok nagy része valóban nehezen tud elszakadni a megszokott, bevett tanítási módszerektől, ezt iskolalátogatásaink, kutatásaink során mi is tapasztaljuk. Az újat, változatosságot nem szívesen, és csak kevesen vállalják. Az óra nagyobb része általában feleltetés- bői és magyarázatból áll, olvasásra, az olvasmány feldolgozására alig fordítanak időt, az is többnyire csak közlés formájában jut el a tanulóhoz. Elmarad tehát az irodalom esztétikai hatása, élménysse- rű varázsa, ami nélkül legjobb esetben is csak az értelemig, a — kétszer-kettő négy — matematikai mechanizmusig jutunk el. Igen ám, azt már tudjuk, hogy az eredmény a célkitűzéssel nem azonos, s effoK- tíve távol maradunk a kitűzött céltól, a tudatos, hozzáértő és műélvezű olvasóvá neveléstől. Mert a célkitűzés nem „kétes”, amint azt a szóban forgó cikk vázolja. az világos, csak a hogyannal van177
