Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1974-12-01 / 4. szám - Máliková, Mária: A monoglották és bilingvisták
nek. Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy az igenevek főnevesítése a szlovák nyelvben is folyik. Gondoljunk a vedúci, vedúca, predstavený, predstavená, cestujúci, cestujúca, domáci, domáca stb. szavakra. Speciális esete a magyar nyelvnek a ma már háttérbe szorult igenévszók, ahol az ige és a névszó határa homályos pl. a les és les, nyom és nyom stb. Az alárendelő mondatok hiánya sem oly nagy mértékű, mert gyakoriságuk a mellérendelő mondatokkal vetekszik. Igaz viszont Skaličkának az az állítása, hogy a szlovák igeneves mondatok értelmét sok esetben csak alárendelő mellékmondatok segítségével adhatjuk maradéktalanul visz- sza. A mellékmondatok az igenevek csökkenését, a szófajok elhatárolását jelentik. 15. A nominális mondatok gyakorisága jellegzetes sajátsága a magyar nyelvnek. Viszont az is fennáll, hogy összefüggő, szakmai és dinamizmust igénylő szövegekben a nominális mondatok szintelenek, e- rőtlenek, erőltetettek. A szlovák nyelv is használ népi szólásokban, közmondásokban nominális mondatokat, noha gyakorisági mutatójuk a magyaréhoz viszonyítva elenyésző. Viszont az oroszban teret hódít a nominális mondat. 16. A kötött szórend szintén csak bizonyos szerkezetek esetében érvényes. A magyarban általában szabad szórend van, ezt aláhúzza a akadémiai nyelvtan is. A kötöttség csupán a határozott névelő és főnév, a jelző és a jelzett szó, a főnév és a névutó esetében áll fenn, esetleg a kiemelt mondatrész az állítmány elé kerül. A nyomaték játszik fontos szerepet a magyar szórendben. A flektáló és az agglutináló nyelvek esetében ugyanis nem mindig az agglutináló nyelvek oldalára billen a mérleg, ha a kötöttséget vesszük alapul. Pl. a német bizonyos mértékig flektáló nyelv, kimondottan kötött szórenddel rendelkezik a mellékmondatban pl. KATI (kötőszó, alany, többi mondatrész, igei állítmány). 17. Talán nem elhanyagolandó az intro- fexiós jelleg a szlovákban. A főnévragozásban a főnevek többes genitivusában minden nyelvtani nemű főnévnél előfordul. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a poliszintetikus jelleg betöréséről a magyar nyelvbe, amely a kígyóhossúságú szavakban nyilvánul meg. A két nyelvben előforduló egyéb eltéréseket itt nem sorakoztattuk fel, noha több közülük még az említetteknél is nagyobb jelentőséggel bír. Gondoljunk a főnevek nyelvtani nemére, az igeszemléletre, az alanyi és a tárgyas igeragozásra és más egyebekre. Végezetül leszögezhetjük, hogy a magyar nyelv az agglutinánó és a flektáló nyelv elemeinek sajátos ötvözete, de a poliszintetikus típus elemei sokkal nagyobb teret kapnak, mint más agglutináló nyelvekben (kivétel talán a finn nyelv), s ugyanakkor még egy jellegzetesség is előbukkan itt, a szubinkorporáció. Ezt a jelenséget Skalička a magyar jelzős szerkezetekben látja. E vázlatszerű összevetés arra int bennünket, hogy a jövőben szélesebb alapokon kell koordinálnunk nyelvoktatásunkat, és nagyobb figyelmet kell szemntel- nünk tankönyveinkben a szlovák és a magyar nyelv azonos és eltérő nyelvi jelenségeinek. A MONOGIOTTÁK ÉS BILIGVISTÁK BESZÉOHAUÁSA MÁRIA MÁLIKOVÁ Általában helyesnek ismerik el azt az állásfoglalást, amely szerint egy idegen nyelv ismerete alapul szolgál egy másik idegen nyelv elsajátításához.1 Ennek az álláspontnak a helyességét empirikus módon ellenőriztük a Nitrai Pedagógiai Fakultás kétnyelvű magyar-szlovák hallgatóin, akik további idegen nyelvként tanulják az orosz, a német vagy az angol nyelvet. Az említett szemponttal egybehangzóan megállapítottuk, hogy a kétnyelvű főiskolai hallgatók — a magyar anyanyelvű főiskolások, akik alaposan elsajátították a szlovák nyelvet — könnyebben és eredményesebben tették magukévá a további idegen nyelvet is, mint monoglot- ta kollégáik. Az empirikus módon megállapított igazságot azonban nem lehet tudományos ténynek tekinteni. Érdekelt bennünket, miben előzik meg a bilingvisták a (magyar vagy szlovák) monoglottákat csupán egy részterületen, mégpedig a beszédhallás érzékenységében. 109
