Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)
1974-12-01 / 4. szám - Horváth István: A bilingvizmus fogalmáról
A BILINGVIZMUS FOGALMÁRÓL HORVÁTH ISTVÁN A bilingvizmus szó szerinti fordításban kétnyelvűséget jelent. Cikkünkben azonban szándékosan használjuk a nemzetközi „bilingvizmus” kifejezést, mivelhogy ezzel a szakszóval a nem magyar nyelvű szakirodalomban gyakran nem csak a valódi kétnyelvűséget jelölik. A magyar „kétnyelvűség” szakkifejezés jelentése ugyanis annyira egyértelmű, hogy semmiféle kétség nem fér hozzá. Vannak kutatók, akik bilingvizmusról beszélnek akkor, ha valaki két nyelven beszél és akkor is, ha valaki ugyanannak a nyelvnek ismeri az irodalmi és egy bizonyos nyelvjárási alakját is, sőt akadnak tudósok, akik még a többnyelvűséget is bilingvizmusnak nevezik. Helyesen jegyzi meg azért M. M. Mi- chajlov szovjet nyelvész, hogy a bilingvizmus efféle értelmezésénél eljuthatnánk oda, hogy bilingvizmusnak neveznénk azt az esetet is, amikor valaki ugyanannak a nemzeti nyelvnek két különböző stílusát ismeri.1 Lássuk tehát a kétnyelvűség (bilingvizmus] néhány meghatározását. Király Péter a kétnyelvűségről a következőket mondja: „Kétnyelvűségnek azt a nyelvi állapotot mondjuk, amikor valaki az anyanyelvén (vagy másképp az első nyelven) kívül még egy idegen (vagy második) nyelvet is ismer, s azt az élőbeszédben is állandóan használja.”2 J. Marouzeau szerint a bilingvizmus „Egy személynek vagy lakosságnak az a képessége, hogy folyékonyan beszél két nyelven úgy, hogy nem lehet megállapítani, hogy a két nyelv közül melyiket bírja jobban.”3 0. Sz. Achmanova a kétnyelvűség lényegét a következőkben látja: „Két nyelvnek egyenlő szinten való tökéletes bírása; a társadalmi érintkezés különböző körülményei között használt két nyelv bírása, például a saját nyelvjárásának és az irodalmi nyelvnek az ismerete (franc, diglos- sie).”4 Véleményünk szerint az itt idézett három meghatározás nem meríti ki teljesen a kétnyelvűség lényegét, létét (ontológiáját). Bilingvizmusról ugyanis nem beszélhetünk csak akkor, ha valaki a két nyelvet „az élőbeszédben is állandóan használja”, vagy mind a kettőt „folyékonyan beszéli” és „tökéletesen bírja”. A kétnyelvűség fogalma bizonyára magába foglalja azokat az eseteket is, amikor valaki a második nyelvet alacsonyabb szinten bírja, mint az anyanyelvét. Petr Zima a- zért helyesen állapítja meg, hogy ,,... bilingvizmus ev. multilingvizmus je treba považovat za schopnost ovládat dva nebo vice jazykű. Je pochopitelné, že tato schopností múže mit rűzné stupne dokonalosti a rűzné formy (aktivní — pasívni, psaný — mluvený ap.)”5 A kétnyelvűség fogalmának meghatározásánál a legnagyobb nehézséget bizonyára az a körülmény okozza, hogy milyen szinten, milyen fokon kell valakinek egy második nyelvet bírnia, hogy már kétnyelvűnek tekinthessük. Ez a kérdés azonban a mi. problémánkat közvetlenül nem érinti. Számunkra elegendő az a megállapítás, hogy a valóságban többféle bilingvizmus létezik, és hogy igyekeznünk kell ezt a valóságot terminológiailag is helyesen tükrözni.6 Véleményünk szerint a bilingvizmus fogalmát, annak teljes mivoltát, lényegét, csak úgy értelmezhetjük helyesen, ha annak osztályozásánál a következő körülményeket (osztályozási alapelveket — fun- damenta divisionis) vesszük figyelembe: I. az ismert nyelvek számát, II. a második nyelv ismereti fokát, III. az ismert nyelvek genetikai rokonságát, IV. a kétnyelvű egyének számát, V. a kétnyelvűség megszerzésének korát és VI. az ismert nyelveknek egymásra gyakorolt hatását. I. Az ismert nyelvek száma szerinti bilingvizmus Magától értetődik, hogy bilingvizmusról (magyarul kétnyelvűség; a nemzetközi bilingvizmus szó a latin bis — kétszer számnév és a lingua — nyelv főnév származéka) kimondottan csak két nyelv ismereténél beszélhetünk. Aki három nyelven beszél az nemzetközi kifejezéssel trilingvista (vagy triglotta), aki négyen, az kvadrilingvista (vagy tetraglotta), aki pedig csak egy nyelven, az unilingvista (vagy mo- noglotta). A pontosság kedvéért határt kellene továbbá vonni a több- (pluri-) és a sok100
