Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)

1973-04-01 / 8. szám - Rácz Olivér: Pedagógusi gondolatok

PEDAGÓGUSI GONDOLATOK RÁCZ OLIVÉR Az életben mindeneknek ki kell várniuk a maguk idejét. Vagyon ideje a vetésnek és vagyon az aratásnak, vagyon a kikeletnek és vagyon az elmúlás­nak, a munkának és pihenésnek, a csóknak és a könnynek, vagyon a dalnak és a táncnak, a rügynek és a lombnak, a csírázásnak, a kalásznak és a be­gyűjtésnek. Es ismét a csírázásnak. A nagy francia forradalom nagy eszten­dejében, 1793-ban a francia forradalmi naptár március havát jelentette ki Germinal hónapjának, a Csírázás idejének: mi 1973 germinaljában, Pedagó­gusok napjának havában — amikor e sorokat írom — az 1948 diadalmas februárjában megfogant egységes iskola huszonötödik évfordulóját ünnepel­jük, a szocialista iskola szocialista pedagógusait köszöntjük, mert vagyon ideje a visszaemlékezésnek is. Jó azoknak, akiknek csak huszonöt esztendőre kell visszaemlékezniük: ők a fiatalok. Le hasznos visszaemlékezni huszonöt esztendővel régebben történt dolgokra is: az emlékezés megóv a felejtéstől. ]ó visszaemlékezni hajdani gyermekkorunk évről évre visszatérő pedagógus-napi olvasmányára, az II Cuo- re egy-egy fejezetére, mert akkori gyermekszívünkben dáliama kélt a szerző nevének és a könyv szívfájdítóan szomorú szépségeinek. Edmondo Amicis — II Cuore — ismernek-e még szocialista iskolánk mai kis olvasói is? Bizo­nyára már csak kevesen, s talán nem is szükséges, hogy ismerjenek: kis, fá­zékony tanítónőid olcsó karmantyúját régen kikezdték már a molyok, s gond­terhelt, szomorú arcú, fekete szákállú tanítóid csillogó szemüvegét belepte az elmúlás időtlen homálya. De mégis, mi az, ami olykor még ma is eszünkbe juttat, s lapozva felszabadult korunk és életünk tudományos pedagógiai szak­lapjaiban, dobbanva visszaidéz? Tálán a nyelv és a színhely asszociációja, mert lám, lapozva a legújabb pedagógiai folyóiratokbanf azt olvasod, hogy De Amicis szülőföldjén néhány hónapja jelentős pedagógus-konferenciát tartot­tak, amelyről a neves haladó olasz pedagógus, Giorgio Bini — ó, II Cuore, te Szív, ide dobbantál hát? — II tempo perso (Az elvesztett idő) címen szá­mol be. Szicíliára és Nápolyra és napsugaras Itálián túl ezernyi város, falu, feldúlt Ázsia, viharzó Afrika, világtól elszakadt Ausztrália, gazdag Amerika szegény köziskoláira gondolsz, és szomorúan dobban a szív — büszkén dobban a szív: a mi negyed évszázadunk nem volt II tempo perso, a mi számunkra Edmondo De Amicis II Cuore-ja már csak arra figyelmeztet, hogy az iskolai előmenetel, s ezen túlmenően az érvényesülési lehetőségek hiányosságainak okai javarészben az életkörülmények hátterében kereshetők. Már csak arra figyelmeztet. Még mindig arra figyelmeztet. Ezért az emlék és a visszaemlékezés. A mi diadalmas germinalunk, 1948 tavasza, egy törté­nelmi szükségszerűség beteljesedett következménye volt, amely kaput tárt és lehetőséget nyújtott: a megvalósítás a szocialista iskola és a szocialista peda­gógus feladata lett. A pedagógusé és a társadalomé. Mélyrehatóan a társada­lomé, mert a világon minden mesterségnek és hivatásnak megvannak a ma­guk hivatott, képzett, tanult szakértői, szakmai dolgozói, de talán egyetlen hivatás sem igényli annyira a társadalom együttműködését, aktív segítségét, mint az iskola a szocialista társadalomét. Nemcsak azért, mert a tudás a 225

Next

/
Thumbnails
Contents