Szocialista Nevelés, 1970. szeptember-1971. június (16. évfolyam, 1-10. szám)

1970-09-01 / 1. szám - Kmeczkó Mihály: Májustól - Szeptemberig

tekintettel — nem. Az irodalmi színpad legfőbb kritériuma a rugalmasság! Nem­csak a költészethez és a prózához nyúl biztos kézzel: minden művészeti ággal szí­vesen összeházasodik. Vitára adott okot továbbá a BratisJavai (Duna utcai] ÄK „Forrás“ irodalmi szín­padának bemutatkozása. Műsorukat Rad­nóti Miklós verseiből állították össze „Az égre írj“ címmel. A bíráló bizottság leg­nagyobb kifogása az volt, hogy a műsor nem keltett feszültséget a nézőben, dra­maturgiai szempontból statikus volt. A vé­lemények természetesen itt is megoszlot­tak. Igaz, hogy az összeállítást rövidíteni kellett volna, mert több olyan vers is egy­más melíé került, amelyek dramaturgiai pongyolaságot okoztak, csökkentve ezáltal a drámaiságot. A közönség ugyanakkor egészen kitűnő rendezői megoldásoknak is szemtanúja lehetett: pl. a költő és fele­sége „párbeszéde“; zenei aláfestésként a közeledő katonák észbontó menetelésének imitációja. Az összeállítás kitűnő kereszt- metszetét adta a Radnóti-életmünek, és nagyon jól kidomborította annak eszmei­ségét. A statikusság inkább az első díjjal jutalmazott műsort, a Losonci Építkezési Szakközépiskola „Korunk“ irodalmi szín­padának „Népballadák“ című összeállítá­sát jellemezte. A rendezői elképzelést sem sikerült hiánytalanul megoldaniuk: a har­madik ballada kissé „kilógott“ a keretből. Az előadássorozat érdekes színfoltja volt a Kassai Gépipari és Elektrotechnikai Szakközépiskola „Glóbusz“ bábszínházá­nak fellépése. Kicsik és nagyok egyaránt önfeledten tapsoltak az ötletes báboknak, a kitűnő műsornak. A színjátszók közül érdemes megemlíte­ni a legjobb férfialakításért kapott külön- díj birtokosát, a „Huncut kísértetek“ szol­ga szerepét játszó G. Molnár Lászlót, aki magas színvonalú előadási képességével nemcsak a közönség szívébe lopta be ma­gát, a zsűri is nagy elismeréssel nyilat­kozott róla. Kulcsár Tibor, a darab rendezője (az elő­adást egyébként első díjjal jutalmazta a bíráló bizottság] nehéz feladatra vállalko­zott, hogy a mai ember számára is élve­zetessé varázsoljon egy izzig-várig archai­kus színművet, amely telis-tele van hosszú lélegzetű dialógusokkal. A dialógusokból adódó nehézségeket gyors szövegmondás­sal próbálták áthidalni a szereplők (a Bra­tislava! ÁK diákjai], amely sajnos nem mindig vált a darab előnyére ... A prózamondóktól és szavalóktól öröm volt hallani a kulturált artikulációt, a szép, irodalmi kiejtést és az átélt, logikus szövegmondást. Mindössze egy-két ver­senyzőről lehetett volna behúnyt szemmel is megállapítani, Dél-Szlovákia melyik vi­dékéről érkezett. Igaz viszont az is, — s ez különösen a prózamondókra volt jel­lemző —, hogy amint telt az idő, s előadás közben mutatkozott rajtuk a fáradtság, egyre nehezebbé vált számukra az ön­kontroll, s a kiejtésre már nem tudtak tö­kéletesen összpontosítani. Valószínűleg ennek tulajdoníthatók a „bakik“ is. A sok pozitívum ellenére akadt kifogá­solni való is: egyes versenyzők a kelleté­nél többet éltek a mimikával, mások a hangszínt hangerővel próbálták pótolni; aránylag sok volt a pátoszos előadás — általános meglepetésre —, különösen a prózamondóknál. Az előadók közül azok nyújtottak legtöbbet, akik a szöveg átélt, „logikus“ tolmácsolására törekedtek, s nem akartak mindenáron „szavalni“. A zsűri leginkább az előadott művek megválasztását kifogásolta. Sok olyan al­kotást hallhatott a közönség, melyek már nagyon közismertek (tankönyvekből, előző versenyekről, rádióból, tévéből], s ennél­fogva vesztettek versenyhatásukból. Ön­célú lenne minden előadói verseny, ha csak a megjelenítést, a tolmácsolást jutal­maznák. Az előadók feladata: kiváló tol­mácsolással a művészetek újabb és újabb tájaira kalauzolni a hallgatót, a közönsé­get. Kevés mű hangzott el a világiroda­lom alkotásai közül, s még kevesebben választották a csehszlovákiai magyar iro­dalomból. Ügy tűnt — s ez jó jel! —, a versenyzőket nagymértékben foglalkoztat­ják az emberiség sorsproblémái. Az viszont már elgondolkoztató, hogy csak elvétve hallottunk könnyedébb fajsúlyú, humoros művet. A túlzott komolyság a komolyko­dás zsákutcájába vezethet! Ami még fel­tűnő volt: a III. kategória versenyzői (16 —19 éves középiskolások] közül csupán egyetlen egy kislány szavalt szerelmes verset. Hihetetlen, hogy csak ilyen szá­zalékban foglalkoztatja őket a szerelem! Ügy tűnik, a fiúkat jobban érdekli a tech­nika, mint az irodalom: alig lehetett egy- párat felfedezni a versenyzők között! Mindnyájunk örömére a Szlovákiai Ma­gyar Diáknapoknak lesz folytatása. A szer­vező bizottság döntése alapján a rendez­vény vándorjellegű, minden évben Dél- Szlovákia más-más városa lesz a házigaz­dája. „Vigyázó szemünket“ már a II. Diák­napokra vetjük, ígyhát bőven lesz idő és mód az említett hiányosságok kiküszöbö­lésére.

Next

/
Thumbnails
Contents