Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)
1969-11-01 / 3. szám - Zeman László: A nyelvtudomány és a nyelvtanítás / Középiskoláink számára
87 nítást] sokan az irodalom tanításával azo- nasítják. Ez természetesen téves, hisz pl. az irodalomtanítás feltétele maga a nyelvtudás, megfelelő nyelvi megalapozottság nélkül korszerű irodalomoktatás nem létezik. A szépirodalomra irányulás fokozásának feltétele és módja a tanuló nyelvi készségének, képzettségének elmélyítése. S ne tájolódjunk el túlságosan, diákjaink túlnyomó része nyelvtudását nem költészeti célokra használja majd. A nyelvészet felhasználása a nyelvtanításban nem mechanikus alkalmazás, közvetlen átkapcsolás, a nyelvészeti leírás a tanár és az osztály mögött áll. A nyelvészet szempontokat és leírást nyújt a tanterv elkészítéséhez s módszert mindennemű nyelvi anyag feldolgozásához. Maga a metodika épp a pedagógiai mozzanatok és a nyelvelmélet metszete. Csak egyeté'rthetünk avval a megállapítással, hogy a nyelvnek nyelvi síkokra (fonológia, grammatika, lexis, kontextus) bontása nem jelenti, hogy egymástól elválasztva kell ezeket tárgyalnunk, tanítanunk. Annál hatásosabb lesz az oktatás, minél integráltadban jelennek meg a nyelvi kategóriák az oktatás folyamatában. Általános tételként fogadhatjuk el a leggyakoribb nyelvi jelenséggel, a mondattal kezdést, de végeredményben a tanításnak a nyelv valamennyi síkját fednie kell. A fejezet zárórészeként a nyelvtudás ellenőrzési módszereinek áttekintését és kritikáját olvashatjuk. A számonkérés és a vizsgaanyag hiányait az egyoldalú idomí- tottságra és kizárólag az írásbeliségre nevelés programozottságában látják. Saját magától értetődőnek látszik az anyanyelvi oktatás céljának megfogalmazása, de épp mivel nem fejtjük ki részleteiben, nemkívánatos eltolódások keletkeznek. Az anyanyelv és tanításának jelentősége markánssá válik, ha tudatosítjuk, mit jelent a nyelv általában, és mindazt, ami meghatározza az anyanyelvet szemben az idegen nyelvekkel. Az előbbiekben többször érintettük az anyanyelv teljesség-jellegét- Az anyanyelv biztosítja a nyelvi érintkezést, hírközlést, kommunikációt valamennyi sávban, amelyben egyáltalán használjuk a nyelvet. Tehát mindig teljes sávszélességben tanítjuk, s a nyelvi készségek mindegyikét. Bár az anyanyelv elsajátításának menetét még nem tisztázták eléggé, egy jelenség fontosnak mondható: a gyermek, amikor beszélni tanul, hibákat követ el, eltér a nyelvi mintától, átveti a szótag hangjait stb. A hibák azonban önmaguk- tól kiküszöbölődnek. A tanulás hibás formák megjelenésével jár, de nem minősíthető a hibák puszta korrekciójának. Sokkal jelentősebb ennél az új formák elsajátítása. Teljesen új közegbe helyezi a nyelvet az írás-olvasás. A gyermek új jártasságokra tesz szert, s evvel egyben új, az eddigiektől eltérő célokra kezdi alkalmazni a nyelvet. E szakaszban kibontakoztatható már a nyelvtanítás mindhárom aspektusa és módja: a produktív* a leíró és a normatív nyelvtanítás. a. A normatív nyelvtanítás, a „nyelvhelyesség“ tanítása a beidegzett mintáknak másokkal helyettesítése. Megtanítjuk a tanulót arra, miképpen cserélje fel mások által hibásnak minősített nyelvi aktivitásformáit elfogadott mintákra, ami implikálja, hogy amit helyettesítünk — „rossz“. Tudjuk, ez az értékelés nem nyelvészeti, hanem társadalmi. Minden anyanyelvi minta ugyanis, amelyet a gyermek szüleitől sajátít el, s ők ugyanúgy használják (pl. a nyelvjárási formák)* mint nyelv kifogástalan. A normatív nyelv- tanítás kiválasztja a nyelvközösségben szabványosított és favorizált változatokat, s meggyőzi a tanulót, hogy előnyt jelentenek számára (legegyszerűbb esetben a jó osztályzat elnyerésének feltételét), hogy általuk hatásosabbá válik a külső világ „nyelvi kontrollja“. Pedagógiai érzékünktől függ, mennyire sikerül a kategorikus, „jó—rossz“ helyében a belátásra és megértésre vezető, a nyelvi tényekkel jobban korrespondáló „kevésbé—inkább“ párhuzamba állításával élnünk. Az iskolában ma általában a preszkriptív tanítás túlhangsúlyozott a produktívval szemben. A szabvány a beszédre és írásra egyaránt kiterjed, miközben egyes szabályok csak az egyiket vagy csak a másikat érintik. Sajátos preszkripció a nyelvi közlést írásos formában kifejezni (nem azonos az írás produktív elsajátításával). Hogy mennyire normatív jellegű az írott és a beszélt nyelv közti különbségtétel, erre vonatkozóan változóak a vélemények. Egyesek amellett vannak, hogy a kisdiák írja le, amit tud, amit mondana, mások szerint a tanulót a kezdetektől kell rávezetni az írott nyelv sajátosságaira. Eleve kényszeríteni azonban a tanulót, hogy ne vigye át a beszélt nyelv bizonyos formáit az írott nyelvbe, buktatót rejt magában. Könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy a beszélt nyelv hibás, és elbizonytalanodik. A nyelvhelyesség oktatásakor ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a szabályok egy része a „gyenge“ grammatika terméke, s ezen túl, hogy a helyesnek véltben a szociális mozzanat a döntő. Semmiképpen sem töltheti ki a normativitás az anyanyelvi oktatás egész terét, ez hamis kép
