Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)
1969-11-01 / 3. szám - Pálinkás Zsuzsa: Kórusmunka és ami e mögött van / Az alapiskola felsőbb osztályainak problémái
személyeket ismertek meg, mint Szőnyi Erzsébet és más jelentős zeneszerzők. A Zeneakadémia különös, előttünk eddig ismeretlen hangulatának, díszes termeinek gyerekszívet-szemet megejtő varázsa külön élményt nyújtott. Tanultunk utánozhatatlan vendégszeretetet, hogyan kell egy idegen, de máris barát-gyerek családjának asztalához ülni, nekik apró figyelmességről jóelőre gondoskodni, másoknak örömet, magunknak felejthetetlen élményeket szerezni! Hogy praktikusabb, de mégis általános műveltséghez tartozó dolgokról is szóljak: megtanultuk azt is, hogyan kell útlevelet szerezni, hivatalos helyeken eljárni, majd villamoson, földalattin utazni — egyszóval: szoros, szűkebb hazánkból, lakhelyünkről kiindulni. És végül, de nem utolsósorban rácsodálkozni a világra — egy részére, a valóban csodálatra méltó látnivalókra. Hát nagy vonalakban ez volna az, amit számtanórán nem lehet nyújtani. Lehet valami mást, valami hasonlóan érdekeset, de ezt nem. Ezért tartom fontosnak, hogy ne legyen fő és melléktantárgy, hogy oktatás és nevelés egyenrangú helyet kapjon minden iskolában. Vendéglátóink már tisztában vannak ennek jelentőségével. Kész, kitaposott utat kínálnak a zenei nevelés terén. Csak utána kellene nyúlnunk! De mi csak tipró- dunk egy helyen, ahelyett, hogy megragadnánk a lehetőséget s átvennénk a ma már világszerte ismert s egyik legjelentősebb Kodály-hagyatékot: az énektanítás kiváló s egyszerűségében is nagyszerű, hathatós módszerét. Akaratlanul is ez ötlik fel bennem: valóban miért nem? Mi talán Kodály mostoha gyerekei vagyunk? A galántai mezítlábasok is képesek lennének ugyanarra, amire a pesti vagy esztergomi gyerekek, arra, hogy nyolcadikos korukban az énekórán Bartókot énekeljenek blattról úgy olvasva a zenét, a kottát, mint a betűt. (Ezek a művek nálunk a CSMTKÉ legigényesebb műsorához tartoznak.) Aki csak egy kicsit jártas az énektanítás és kórusmozgalmunk problémáiban, felmérheti gyerekeink egyenlőtlen esélyeit már a startnál. Aki pedig az ,,egy kicsinél“ jártasabb, az tudja, hogy ennek a módszernek a meghonosítása nélkül többszörös erőfeszítéssel, munkával sem juthatunk el arra a színvonalra, ahová már elértek. Gyerekeinket szegényítjük, lopjuk mag ezáltal. Az iskolai kórus hátrányos specialitása az állandó fluktuáció, a kórustagok cserélődése: minden évben kimarad a kórus magva, a leginkább kiénekelt 9-esek hangja, s helyettük új „nyersanyag“ kerül a kórusba a 6-ikosokból. Ennek hátráltató hatását csak úgy lehetne kivédeni, ha énekzene oktatásunk már az első osztálytól kezdve végig rendszeresen színvonalas s már az alsó tagozaton a relatív szolmizá- ció segítségével kotta-olvasásra tanít meg minden tanulót. Ha ez nincs így, akkor jön a kórusban a hallás utáni betanítás fáradságos küzdelme. A kitartó szívós munka, amire a gyerekeket is úgy kell ránevelni, hogy ne érezzék kényszerítő hatását, megszerettetve az éneklést. Sajnos itt csak az általános iskolások nagyon kis százalékáról van szó, akik gyermekkarokban működnek. De ezek is elkallódnak, mert a kilencéves iskolán túl nincs lehetőség kórusmunkára. A legfogékonyabb korosztály nem kap zenei nevelést. Aztán csodálkozunk, hogy értékes hangversenyekre úgy kell összefogdozni a közönséget! Pedig az általános műveltség elképzelhetetlen zenei-esztétikai műveltség nélkül. Az elmondottak után két probléma merül fel: 1. elgondolkodni illetékes iskolaügyi fórumainkon, mi módon lehetne a magyar iskolákban meghonosítani a relatív szolmi- záció módszerét; 2. és amíg az első probléma megoldódik, mi módon pótolható némileg a lemaradás. Az első probléma csak úgy lenne megoldható, ha hivatalos, központilag kiadott utasítás, jóváhagyás rendelné el. Megfelelő szakemberek képzése főiskolai oktatásra stb. stb. Mindez rengeteg időt, munkát, de főleg áldozatkészséget követel. Tudom, most sokan lenéző mosollyal utópiának érzik az elképzelést. De ötven évvel ezelőtt még az űrrepülés is annak számított, ma pedig kézzelfogható valóság. Kodály egész életét tette fel arra a műre, aminek gyümölcse már élete utolsó szakaszában mutatkozott. A második probléma megoldása a jelenlegi oktatás színvonalának emelése, gyermek- és ifjúsági kórusok alakítása. Aki csinálja, tudja, hogy ez sem egyszerű: rengeteg energiát, de főleg igazi ügyszeretetei igényel. De megéri, mert aki egyszer belekóstol, nem tudja többé abbahagyni, vagy ha mégis kényszerítő körülmények ráviszik — nehezére esik majd nagyon. Pesti szereplésünk után megszólított a Zeneakadémia csarnokában egy furcsa kiejtéssel gratuláló fiatal nő, akiről a második mondatnál kiderült: a tengeren túlról jött, Indiana államból, egy kis városkából, megtanult magyarul, s két éve a Zeneművészeti Főiskolán tanul, hogy Kodály módszerét hazájában terjeszthesse! Neki megéri! S tisztában van vele, pontosan tudja, hogy miért! Mi pedig furcsa módon a karunkat sem mozdítjuk érte. Miért? Nekünk nem éri meg?! 82