Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1969-11-01 / 3. szám - Rácz Olivér: Célunk: tenni, amit kell, smég ennél is sokkalta többet

dagógiai Főiskola kassai konzultációs központjának előadójaként, 1953 óta aztán újra gyakorló pedagógusként, véglegesen, s a jelek szerint visz- szavonhatatlanul. Ez év május elseje óta dolgozom jelenlegi beosztásomban, s bár az utóbbi hetek, hónapok során különböző vallatások idején már számtalanszor elmondtam, mégis hadd ismételjem meg ezúttal is: ez a változás számomra lényegében midössze annyit jelent, hogy nagyobb felelősséggel, intenzívebb odaadással, s ezzel egyidejűleg munkaköröm hathatos bővülésével ugyan, de alapjában véve azt teszem, amit eddig tettem: a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák színvonalának emelésén, hálózatának tervszerű bővítésén munkálkodom. Ez a munka most természetesen az ukrán—ruszin tanítási nyelvű iskolák iránti gondosko-’ dás kötelességével és kötelezettségével is kibővült, s én örülök neki, hogy ez így van, mert ez a körülmény a dolgok természetéből eredően szélesebb látókört biztosít, megvéd az elfogultságtól, pártatlan állásfoglalásra, fegyelmezettebb mérlegelésre és józan ítélőképességre nevel.

Alapvető célkitűzéseim tehát ma is változatlanok: új beosztásomban sem akarok hivatalnok lenni, meg akarok maradni pedagógusnak, s a pedagógusok ezreivel karöltve, szeretném megteremteni a nemzetiségi iskolák egészséges és szükséges fellendülésének szükséges feltételeit. Szeretném kivívni, a szó tiszta és nemes értelmében kivívni a nemzetiségi iskolákat megillető helyet, megteremteni annak a színvonalkiegyenlítésnek a feltételeit, amelynek a hiánya ma még — oktalanság lenne tagadni, s bűn lenne nem látni — jelentős akadályokat és nehézségeket gördít fiataljaink érvényesülésének útjába. Szilárd és makacs meggyőződésem, hogy ennek a célnak a megvalósításához — a kiegyenlítődési folyamat föderatív alapelveinek kiindulási alapjául szolgáló, elengedhetetlen anyagi feltételeket következetesen szem előtt tartva — elsősorban a tulajdon munkateljesítmények fokozására, tudásunk és munkánk nemcsak lelkiismeretes, de kifejezetten lelkiismereti üggyé fokozott elmélyítésére van a legégetőbb szükség.

Szembe kell néznünk azzal a józan és kötelező felismeréssel, hogy ami az elkövetkező hónapok, évek munkáját illeti — s miután ezúttal kifejezetten magyar pedagógusokhoz szólok, hadd maradjak most kihangsúlyo- zottan a magyar tannyelvű iskolák ügyénél — elsősorban a saját belső adósságaink letörlesztéséhez, kiegyenlítéséhez, felszámolásához kell hozzálátnunk. Sokkal vagyunk önmagunknak adósai.

Leleplezettlenül meg kell mondanom, hogy tapasztalataim szerint nemcsak iskolaügyünk, hanem egész nemzetiségi létünk ügyét két nagyon káros véglet és lélektani szemlélet veszélyezteti: az egyik a beteges eleve le-- mondásból, minden lehetőség és távlat önkéntes feladásából, a másik az épp olyan veszélyes önelégültségből fakad. Meg kell találnunk a két véglet közül kivezető utat: közösen kell megtalálnunk. A passzív rezisztencia, a csigaházba visszahúzódó letargia elleni harcban segítségre van szükségünk: önmagunk egyhangú, monoton bátorítgatása, buzdítgatása, unalomig hömpölygő meggyőzése már önmagában véve is fásultságba és közönybe taszít, hasonlatos az erdők és sziklák sűrűjébe keveredett gyerek fojtott hangú magabiztatásához: az erdő hallja a hangot, de nem válaszol, a szikla eltorzítva veri vissza a szót. Nem tehetek róla, én csak a magam