Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)
1970-01-01 / 5. szám - Figyelő / Figyelő
Az egész osztállyal való ún. frontális foglalkozás helyett az angol tanítók a csoportos foglalkozásra szavaznak; 3—15 gyermek vesz részt egy-egy csoportban. Erre az új iskolaépületek tervezésekor is tekintettel vannak [berendezés, az osztály terének belső tagolása). Az új munkamódszer fokozott felelősséget és önállóságot követel a tanítótól. Ebben bizonyos tradíciók is érvényesülnek, hiszen már 1918-ban el-elvetették az uniformitást, de hangsúlyozták, hogy a szabad kéz a módszerek megválasztásában felelősséget jelent. Nincs szigorúan kötött órarend. Nagyon sok időt fordítanak a játékra, 15—20 perces intervallumokban változtatják a gyermekek tevékenységét; míg egyes, az írásolvasásra fel nem készült gyermekek tovább játszanak, esetleg az olvasást előkészítői didaktikus játékot, a többiek olvasnak. Számos elemi iskolát jellemzi az önállóan megválasztott tevékenység, az egész napot (kis kivétellel) versek vagy mesék olvasására, zenei nevelésre fordítják, de az sem kötelező, főként a kisebbeknél. Szerintük a merev időbeosztás nem felel meg a gyermek természetének és korlátozza a tanító pedagógiai művészetét. A tanító ítélheti meg legjobban, mikor szükséges változtatni, s a változtatás e momentuma nem szükségszerűen egyenlő minden gyermeknél. A továbbiakban érdekes, olykor persze vitatható szempontokat találunk a gyermekek érdeklődési köre szerint való osztályokba sorolásáról, a felsőbb osztályba lépés feltételeiről, a szülőkkel való kapcsolatról, a magániskolák kérdéséről és az elemi iskolai tanító helyzetéről. Amit mi is átvehetünk: több bizalmat a tanító iránt, több önállóságot az iskolai tervek lélektelen kitöltése helyett, hogy alkotó módon dolgozhasson. A TANÍTÓ Nem igaz, hogy az új típusú iskolai munka, a tanulói önállóság és a pedagógiai vezetés korszerűsége csak vadonatúj eljárásokkal, eszközökkel biztosítható — írja Fábián Zoltán „Az önállóság fejlesztésének lehetőségei „hagyományos" eljárásokkal és új módszerekkel“ c. cikkében a folyóirat 1969. évi 10. számában. Tény, hogy valóban szükség van új eszközökre is, ám feladataink zömét belátható ideig régi eszközökkel, módszerekkel fogjuk megoldani. A főbb tanítói módszerek (a bemutatás, a beszélgetés, a magyarázat stb.) nem lesznek soha elavultak, legfeljebb alkalmazásuk formája változik meg. Abban már maradiak, korszerűtlenek lehetünk, ahogyan ezeket az eljárásokat alkalmazzuk. Az önállóságra nevelés szempontjából valamennyi eljárásunknál az a kulcsprobléma, mennyire engedünk aktív kezdeményező, önálló szerepet a tanulóknak, mennyire távolodunk el attól a gyakorlattól, hogy a tanulók ne csak szenvedő részesei, célpontjai, legyenek a tanító eljárásainak; a módszerek ne csupán a tanítás (a tanító) privilegizált eljárásai legyenek, hanem közös munka, az egységet alkotó tanítás és tanulás eljárásai. Hagyományos módszereink is korszerűek lehetnek, ha a tanulók mindig tudják: mi miért történik az órán, mit miért csinálnak. A szerző a bemutatás, a magyarázat, a beszélgetés és a gyakorlás módszereivel kapcsolatos eredeti meglátásait tárja fel, rámutat a gyakori hibákra és ezek elkerülését elősegítő szempontokra. Röviden érinti az új módszereket (feladatlapos munka, programozott munka, intenzív oktatás) is. Л problematikus gyermekről c. cikkében dr. Gerő Zsuzsa közöl megdöbbentő számadatot: az I. osztályok tanulóinak 10 százaléka nem osztályozható a tanév végén! Bár a tanulók túlterhelése reális veszély, hiszen az iskola követelményei nagyobbak, tempója meggyorsult, de felgyorsult a gyermek testi és sok tekintetben értelmi fejlődése is, tehát csak a túlterhelésben kereshetjük az okokat. A szerző (a fővárosi Gyermek-mentalgi- giéniai Központ pszichológusa) tapasztalata szerint néhány gyermek 30—35-ös osztálylétszám mellett apró, a tanító számára sokszor észrevétlen metodikai hibák következtében válik tanulásképtelenné. A tanulásképtelenség — még ha egyes készségekben tényleges elmaradás is észlelhető — az idejében nyújtott, az egyéni okokhoz alkalmazott segítséggel legtöbb esetben áthidalható. A tanulás első zökkenőit (október-novemberben!) az iskola rendszeres korrepetálással megoldhatja. Sok gyermeknek az ugyanannyi ideig tartó, ugyanolyan szakértelemmel végzett korrepetális egyéni foglalkozással — amikor csak vele foglalkoznak! — lényegesen eredményesebb a csoportosnál. A lényeg: ne a tanév végén mérjük le a tudást, hanem az egész iskolai évben figyeljük, tereljük a készségek alakulását. A szerző azt javasolja, hogy mindenütt, ahol az iskola a gyermekideggondozókkal kapcsolatot tarthat fenn, csak olyan gyermeket küldjenek kisegítő iskolába, aki előzetesen legalább félévig rendszeres ideggondozásban részesült, de ez nem hozott a tanulásban kellő eredményt.
