Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1970-01-01 / 5. szám - Kelendi Gyuláné: A családi hatások szerepe az érzelmi nevelésben / Az alsótagozati nevelés életéből

egy-egy könyvet kölcsönzők azzal: „Laci, olvasd el a kedvemért ezt a könyvet. Kíváncsi vagyok, mi a véleményed róla, ez egyik legkedvesebb könyvem!“ A könyvet pár nap múlva gondosan bekötve kapom vissza, és kamatjául Laci készségesen vállalkozik arra is, hogy ismerteti a következő úttörő foglalkozáson.

Az általános problémák mellett gyakran találkozunk egy-egy gyerek életére jellemző különössel is. Hiba lenne, ha ezeket elhanyagolnánk, csak azért, mert egyedi esetek.

T. G. 5. osztályos tanuló volt, tehát 11 éves. Valamennyi tanár állandóan panaszkodott rá. A panaszok szerint G. az órák alatt figyelmetlen, társaival durva, goromba, tanáraival szemben tiszteletlen. Gyenge tanuló. A róla alkotott kép nem hagyott nyugodni. Lehetetlennek tartottam, hogy egy 11 éves gyermek a rosszaság mintaképe lehessen. Mindenekelőtt családi körülményeire voltam kíváncsi. Kiderült, hogy édesanyja beteg. Az apa iszákos. Keresetének csekély töredékét adja haza. A beteg édesanya nagy nehézségek árán látja el úgy-ahogy a hattagú családot. G.-nak ugyanis még három testvére van. Az apa rendszeresen veri a gyerekeket, sőt néha a gyerekek előtt a beteg édesanyát is bántalmazza. Ilyen körülmények között G. rendszeresen vállal alkalmi munkát, hogy 11 éves fejjel, de a család legidősebb férfi tagjaként segítsen a család gondjain. Elképzelhető, hogy életének eddigi szakaszában vajmi kevés kedves, elismerő szót hallhatott. Világossá vált tehát, hogy vele másképp kell bánnom, mint a közösség többi tagjával. Nem volt könnyű feladat, mert elsősorban társai rokonszenvét kellett megnyernem számára, akik szinte kiközösítették őt. Az ifjúsági önkormányzat vezetőivel „tanácskoztam“, tájékoztattam őket G. problémáiról. Sikerült megnyernem őket, segítőtársaim lettek. Tanulásban segítették, névnapján közösen készített ajándékkal lepték meg. Én sem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy kócos fejét meg ne simogassam, a legapróbb eredményt méltányoljam és buzdítsam. Rövidesen beszédtéma lett a testületi szobában: mi történt T. G.-val? Mintha kicserélték volna.

M. A. 7. osztályos tanuló, az önteltség példaképe lehetett volna. Első pillantásra a felületes szemlélőnek M. A. a tökéletes diák képét mutatta. Sokáig megtévesztette tanárait választékos modorával, fejlett kifejezőkészségével, mely mögött felszínes tudás és jellembeli fogyatékosság húzódott meg. Vizsgálódásomból kiderült, hogy A. az elkényeztetett gyerek „prototípusa“. Neki valahogyan minden sikerült, nagyobb kudarcokat nem élt át, egyébként is könnyedén „kárpótolta“ magát, hiszen szülei minden kívánságát teljesítették. Megfigyeltem, hogy csak látványos feladatokat vállal, a „szürke“ megbízatásokat fölényesen hárította el. A testület tagjaival megbeszéltük, hogy a gyógyítás módja, ha szereplésvágyát erősen korlátozzuk. Kevésbé tetszetős, de kitartást igénylő feladatokkal bízzuk meg. Programunkba szüleit is bevontuk’, az eredmény azonban csak több hónap után mutatkozott. „A“ megtanulta, hogy a közösségben a közösségért, s nem egyéni érdekeiért végzett munkával lehet és érdemes kitűnnie.

Számtalan példát lehetne még felsorolni a gyerekek mindennapi életéből. Mindezek a példák arra figyelmeztetnek minket, hogy az érzelmi nevelést sem kezdhetjük anélkül az iskolában, hogy előzőleg tiszta képet ne kapnánk előzményeiről. Annak a pedagógusnak, aki valóban igényt tart a gyerekek nevelésére, legelőször megismerésükre kell törekednie. A családi hatások ismeretében egyénileg kell foglalkozni tanítványaival. Csak így hozhatja helyre esetleges érzelmi torzulásaikat, így teheti képessé személyiségüket arra, hogy a magasabb érzések (közösség, hazaszeretet, munka] iránt fogékonnyá váljék.