Szocialista Nevelés, 1968. szeptember-1969. augusztus (14. évfolyam, 1.12. szám)

1968-09-01 / 1. szám - Šimková, Vilma: Néhány szó fiatal óvónéninkhez a tanév kezdetén

ezeknek a nehezen barátkozó kicsinyeknek felrója viselkedésüket, vagy esetleg eltiltja őket a játéktól.

Az alábbiakban leírok egy esetet, hogyan kapcsolt be az óvónő a közösségbe egy nehezen barátkozó gyereket.

Egy négyéves kisfiú, Mirko először jött az óvodába. Igen nehezen búcsúzott anyjától, de a kezében szorongatott mackótól egyáltalán nem volt hajlandó megválni. Tudomást sem vett környezetéről, az óvónő hozzá intézett szavaira egyáltalán nem figyelt, nem akart a többiekkel játszani. Ez így tartott 2—3 napig. Aztán egyszerre csak felfigyelt a körülötte játszó gyerekekre,sőt olykor önkéntelenül rájuk is mosolygott. Persze a mackóját semmiáron sem engedte volna ki a kezéből. Míg egyszercsak felfigyelt a körülötte játszó Jankóra, aki kis autójával keringett a teremben. Az óvónő úgy vélte, most eljött a kedvező alkalom arra, hogy Mirkót kimozdítsa magányából. Megállította Jankót és azt mondta neki: „Nem gondolod, hogy kár a benzinért, hogy csak üres autóval jársz? Legalább egy kicsit megkocsikáztathatnád Mirko mackóját, hisz már eleget ült szegényke!“ Erre elvitte Mirko mackóját és beültette a kis autóba. A kisfiú csodálatosképpen nem ellenkezett. Janko elkezdte kocsikáztatni a mackót, kétszer körülvitte a szobában, aztán megállt Mirko mellett és így szólt hozzá: „Most kocsiztasd te!“ Mirko kissé tétovázva felállt, de engedelmeskedett. Először lasssan huzigálta az autót, majd később úgy beleélte magát a sofőr szerepébe, hogy időnként tülkölni is kezdett és ragyogó szemmel futkározott a kocsival az osztályban. Az óvónő azonban nem elégedett meg a látszólag céltalan játékkal. Azt akarta elérni, hogy mindkét kisfiú lássa: hasznosabb lenne, ha valakinek segítenének a munkában. Ezért megint közbelépett, persze igen tapintatosan. Megdicsérte a fiúkat, hogy a mackót szépen kocsikáztatták, de ajánlotta nekik, hogy ez után a hosszú kirándulás után fektessék le a mackót, hadd pihenjen, és ők segítsenek inkább a gyerekek egy csoportjának, akik várat építenek, kockákat szállítani az autón. Az ötlet megtetszett a gyerekeknek, mindketten megrakták kockákkal az autót és együtt elszállították a rakományt a kis „építészeknek“. A játék szépen folytatódott, és Mirko egyszeriben teljesen megváltozott. Nagyon megszerette Jankót, de a többiekkel is megbarátkozott. Ettől kezdve semmi baj sem volt vele. Ezután az „esemény“ után Mirko mamája boldogan tudakolta az óvónőtől: hogyan sikerült megnyernie fiacskáját. Azt mondta, a gyerek már kora reggel örül az óvodára, a gyerekekre, és állandóan azt hajtogatja, hogy szereti a mamát, papát, de az óvónénit is. Ez a kijelentés a fiatal, kezdő óvónő legszebb jutalma volt fáradozásáért.

A kezdő óvónőnek azonban pályája kezdetén sok olyan percet is kellett átélnie, amikor különösen szüksége volt megfontoltságra és nyugalomra. Az olvasóra bízzuk, ítélje meg: vajon helyesen cselekedett-e.

A négy és fél éves Martin nyugtalan, támadó természetű gyerek volt. Gyakran belekötött pajtásaiba, minden evidens ok nélkül, így nyugtalan légkört hozott az óvodába. Rendszerint nem hagyta békében a legszebben játszó csoportot. Egyszer megtámadta — ok nélkül — a szépen játszadozó Jožkót, és annak felépített kockavárát rombadöntötte. Az egyébként békés természetű Jožko ezúttal haragra gerjedt, s megaragadta a közelében levő labdát és Martinra dobta. A labda azonban a virágállványra esett és letört egy begóniát. A gyerekek eleinte Jožkót szidták, nem vették észre, hogy a veszekedés kezdeményezője Martin volt.