Szocialista Nevelés, 1967. szeptember-1968. augusztus (13. évfolyam, 1-12. szám)
1967-10-01 / 2. szám - Rácz Olivér: E gyermeket orvosnak kell tanítani…
Imre sorai jutottak az eszembe. Azt hiszem, Keresve az útat a magasb körökbe, alkalmasabb nem is juthatott volna. Annál is inkább, mert a fenti idézetben éppen az a szép [és aggasztó), hogy a dajkák ezúttal mi vagyunk. Mi, pedagógusok, mi társadalom. A kérdés elhangzott — legfőbb ideje volt — ideje hát, hogy megpróbáljunk válaszolni rá- Előbb azonban — a dajának is joga van megszólalni — hadd szabaduljon egy téves adat kiigazítását kérnünk. Az említett vitaindító cikkben ugyanis, a kelet-szlovákiai középiskolákkal kapcsolatban, a következő mondat olvasható: „... a főiskolákra felvett diákok számaránya 1962 óta csaknem a felére zsugorodott. Hogyisne, amikor Tornaijáról 15-en, Rozsnyóról 8-an Kassáról 12-en, Királyhelmecről 16-an, Szepsiből 6-an és Nagykaposról csak hárman kezdik meg ősszel főiskolai tanulmányaikat.“ Nos tehát: Kassán a főiskolára jelentkezettek száma nem 12, hanem 23, ebből 4 természettudományi, 1 műszaki, 3 orvosi, 1 állatorvosi, 1 gyógyszerészeti, 4 filozófiai, 6 pedagógiai, 1 jogi, 1 katonai és 1 közlekedési főiskolára jelentkezett. Ami természetesen még mindig nem kielégítő. Éppen ezért térjünk vissza Ma- dáchhoz. Tisztelve áll őrül a tudomány mondja Lucifer, s be kell vallanom, szívemhez mindig is közel állt ez a cinizmusa szellemes álarca alatt annyira melegszívű sátán-cimbora, mert mihez is kezdtünk volna nélküle Ptolomaiosztól napjainkig terjedő tudásunk abszolút igazságoknak látszó tételeinek dölyfösen megingathatatlan hitében? Az ember Ptolomaiosz óta sorra döntögeti az abszolút igazságoknak hitt tételeket, és ez, a bennünk tépelődő Lucifernek hála, nagyon jól van így. Látszólag még az is megnyugtató lenne, hogy az utóbbi években a középiskolákon megerősödött, észrevehetően fellendült a tudományok színvonala, amit — pedagógusi szintről nézve — a szakmai képzés igényesebbé válásának, a szakoktatási színvonal emelkedésének is nevezhetünk. Ez vitathatatlan, és ennek is legfőbb ideje volt. És mégis attól tartok, hogy az elkövetkező évek elkerülhetetlenül meg fogják állapítani: ez a szakmai színvonalemelkedés látszólagos volt, gyakorlati jelentősége nem állt arányban a kifejtett tanár- és diákenergiákkai, meddő vizekbe vitte árját. Mert a tárgyat, a szakmát tanította, mert eltért a pedagógiai elvtől, megfeledkezett az oktatás és nevelés egységes, egybeforrott alapkövetelményéről, nem az ismeretek elsajátítására nevelt, nem az ismeretek felhasználására tanított, hanem a szakmai igényesség büszke vértjével felfegyverkezve, komor átadok-átveszek folyamattá egyszerűsítette a szakmai képzés pedagógiai művészetét. így talán érthető a vitaindító cikk gyermek- és kamaszszíveket szorongató, sötét csengésű mondata: „Saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy a gyerekek egy része már a középiskolába matematikai iszonnyal érkezik.“ De mindenre, ami szeretetet tud ébreszteni egy zavarba piruló kamaszarc láttán, miért? A matematikusok egy része azt állítja, az előírt anyag túlságosan elvont, elméleti, száraz: nem alkalmas arra, hogy vonzalmat ébresszen a tantárgy iránt. [Nem szeretnék a matematika tanításánál összehasonlíthatatlanul könnyebb munkát igénylő irodalomtanári pozíciómból nemtelen fegyverrel támadni a matematikusokra, s ezért sietve kijelentem: tantárgyukat kifejezetten és kizárólag kiragadott példaképpen említettem meg: ugyanennyi joggal beszélhettem volna fizikáról, kémiáról vagy akár idegen nyelvekről is, de azért hadd jegyezzem meg: én is azt állítom, hogy a halhatatlan Zrínyi súlyos veretű verssorai és a halhatatlan magyar klasszikusok ódon mondatai sem alkalmasak arra, hogy különösebb vonzalmat ébresszenek a Winnetou-filmeken nevelkedett fiatalok szívében a tananyag iránt. De mégis azt hiszem, a tanár elsődlegesen elhivatott feladata megtölteni élő tartalommal a holt anyagot. A nyitrai értekezleten ezzel kapcsolatban elkerülhetetlenül — és sajnálatosan — 48
