Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 3. szám - Deme László: Nyelvi nevelés és beszédkultúra III. / Nyelvművelés
el (tehát pl. az írásban mondd meg, kösd ki, rántsd le alakú kapcsolatokat mond meg, kost ki, rándzsd le, nem pedig тот meg, kös ki, rándzs le formában). Különösen erős a hangkiesés elhanyagolása, a mássalhangzók gondosabb kiejtésének törekvése ott, ahol alaktani értékük van, s ahol ezért a kieséses forma kétértelmű lehet (pl. a ráncs ki lehet ránts ki és rántsd ki értékű). Ezért ma a gondosabb kiejtésű alakot fogadjuk el igényesebb formának az ilyenekben; sőt még az alaktani értékkel nem bíró esetekben is ez válik lassan uralkodóvá (tehát inkább kerdbe, mint kerbe). — Köznyelvi fejlődésünk mai fokán mindenképpen pongyolának hat már a szó végi mássalhangzó-torlódás utolsó tagjának elhagyása az ilyenekben: mert, mért, fáért (tehát a mer, mér, fáér nyelvjárásos); s a -ban, -ben végéről az -n elhagyása (pl. házban helyett: házba). Itt említhetjük meg: a helyi nyelvjárásokban gyakori az l hangnak (a magánhangzó megnyújtásával járó) kiesése: főjár, dogozik, tanútam. Ez a köznyelvi kiejtésbe ma már nem vihető át semmiképp sem. 3. Ami végül az egyes szóelemek és szóalakok köznyelvi hangalakjának megismertetését illeti: tulajdonképpen egész magyartanításunk ezt szolgálja, bár persze nemcsak ezt célozza. De gondoljuk csak végig: a tanuló a legelső olvasmányoktól kezdve mindig köznyelvi formájukban látja a szavakat leírva, s ezért kellő gonddal megszoktatható, hogy úgy is ejtse ki őket. Nyilvánvaló, hogy az iskolai munka során elég hamar megkopnak az olyan föltűnő nyelvjárási jellegzetességek, mint például a szlovákiai magyar nyelvjárások nyugatibb csoportjában jelentkező z-zés (pl. szíp, níz, nígy; vinníl; stb.); vagy a legnyugatibb csücsökben (meg enyhébb formában Kassától keletre is) mutatkozó ö-zés (pl. Szőne, toszok; embör, gyerök; stb.). Épp azért kopnak meg hamar, mert nagyon is kirívóak. — Már jóval több gondot okoz az olyanok beidegzése, hogy például a tehén nem tehény, de nem is tehen; hogy a köznyelvben a léc szónak lécet a tárgyragos alakja, nem lécét; hogy a múlt idő és a felszólító mód egyes második személyű alakja kértél és kérjél, nem kértél és kérjél; hogy az ember fáért megy az erdőbe, nem faért vagy éppen fajé; és így tovább. Persze ezek a problémák még inkább területenként változnak. Például a látjátok alakról a magyar nyelvterület jó részén csak annyit kell tanítanunk, hogy összeolvadt alakban ejtendő ki: láttyátok; s hogy elemek szerinti kiejtése modorosság, betűejtés. De már Jolsva táján azért is meg kell küzdenünk, hogy ez az összeolvadt alak ne látyátok legyen, rövid rí/-vei. Keleten meg az ott járatos látitok formával szemben kell a helyeset megtanítanunk; másutt a láttyátok helyébe furakodó lássátok visszaszorítása jelent kemény munkát. — Van olyan terület, ahol az i, ú, ü, rövidülése ellen kell küzdenünk (még a viz, kút, tűz típusban is); van, ahol — épp ellenkezőleg — azt kell megtanítanunk, hogy nem kútat, Tibor, hanem kutat, Tibor; és így tovább. A helyesírás és a helyes kiejtés tanítása itt általában kölcsönösen támogatja egymást; de a problémák feldolgozását anyagában is, ütemezésében is, csak a legszűkebb helyi bontásban lehet elvégezni: országos recept a regionális nehézségek leküzdésére nincs, nem is lehet, hiszen minden nyelvjárásterületen azokkal a sajátosságokkal kell foglalkozni-megbirkózni, amelyek ténylegesen vannak. Irányelvül legföljebb annyit mondhatnánk általánosságban, hogy: az alapiskola lehetőleg tanítsa meg a szóelemek és szóalakok helyes köznyelvi formáját; a középiskola — amennyire csak tudja — fejezze be a nyelvjárási örökség megkoptatását a hangképzés területén is. Valóban két fokozat, két külön szint-e a fenti kettő? A szétválasztás realitását több körülmény is bizonyítja. Az első: hogy a hangképzési (artikulációs) beidegzések átállítására (pl. az ly hang kiiktatására, az a és á helyes hangszínének elsajátíttatására, az l, r, j előtti nyújtó hajlam meggyengítésére) több idő, nagyobb gyakorlás és elszántabb tudatosság kell, mint sok egyéb (nem szervi beidegzésen alapuló) nyelvjárási formának köznyelvivel való helyettesí89 I
