Szocialista Nevelés, 1965. szeptember-1966. augusztus (11. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 5. szám - Mózsi Ferenc: A honismereti körök és a honismerettanítás

ban is a döntő szerepet az elnyomott, a kizsákmányolt nép szenvedései, lázongó harcai jelenthetik. Dolgozó népünk e haladó hagyományait csak nagyon kevés falu, község — de még város sem — értékelte át, s ezért is csak kevés helyen vallhatja magáénak a tanuló — a sikeres honismereti oktatás eredményeként — dolgozó népünk nemzeti és szűkebb értelemben vett szülőföldje, azaz regionális múltjának minden értékes hagyományát. A hagyományok ugyan a társadalom fejlődésével változnak, alakulnak, de megtartják a múltból fakadó népi jellegüket és nemzeti sajátosságaikat. Egyformán így van ez a nép életének, művészetének és szokásainak minden területén. Ezzel pedig meg kell ismertetni tanítványainkat, mert ha ezt nem ismerik, nem értik meg a maga teljességében jelenünket sem. Ehhez minden tanulónak tudnia kellene, hogy a régi földesúri elnyomás idején a jobbágyság volt a népi kultúra teremtője és hordozója. Ezt pedig a szellemi és a tárgyi néprajz mutatja híven. Például a maradi munkaeszközökön és termelési eljárásokon alapuló jobbágyi termelőmunkát a népi gazdálkodás tárgyai, a jobbágyságnak a földesúri önkénnyel való szembeszállását például a népdalok, a természettel, az időjárás viszontagságaival vívott küzdelmeit bizonyos vonatkozásaiban a viselet, de ugyanakkor a nép szabadságszeretetét, művészetében megjelenő alkotóerejét is kifejezi a néprajz. Persze mind ennek csupán elmondása — hatástalan pedagógiai verbalizmus. Mind ennek régióhoz, azaz szülőföldünk tájához és népéhez való nem kötése pedig a didaktika negligációja, amely nem eredményezhet lángoló szocialista hazafiságot. A tanulóknak konkrét anyagon kell demonstrálni, apáik, .nagyapáik sorsával, a falu házsoraival kell bizonyítani (s így a történelmet „közelivé“ tenni), hogy a kapitalizmus fejlődésével a parasztság rétegekre bomlott. Kézzelfoghatóvá kell tenni — mégpedig a gyermekhez nagyon közeli, őt, illetve családját lehetőleg közvetlenül érintő konkrét példákkal is —, hogy az egykori jobbágyság kulturális öröksége a dolgozó parasztságra szállt rá. A különböző paraszti rétegek közül zömmel a szegény parasztság fejlesztette ugyanis tovább a népi kultúrát, ő szőtte abba bele az agrárproletariátus minden keservét, de előremutató vágyait is. Ma az egész dolgozó nép: a munkásság és a vele együtt dolgozó parasztság a népi kultúra örököse. Azonban sose felejtsük: a kultúrát, a műveltséget nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája — bármily nagy volt is az — egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék azt újra meg nem szerzi magának. Csak az lehet igazán a miénk, amiért keményen megdolgoztunk. Szűkebb szülőföldünk haladó kulturális örökségének igaza, embert formáló ereje is csak úgy él bennünk tovább, úgy vethetjük el értékes magvát tanulóink leikébe, ha fáradságot nem kímélő munkánkkal felszántjuk regionális történelmünk pariagát. Tehát: ha nem akarjuk, hogy a „népünk haladó hagyományainak örököse a dolgozó nép“, — ez a nagyszerű gondolatot kifejező mondat — üres frázissá sat- nyuljon, akkor a párt XII. kongresszusának intenciói értelmében a tanítóságnak a kilencéves alapiskolák felső tagozati és a felnőttek népművelési „honismereti körével“ fel kell vennie a kapcsolatot, meg kell kezdeni a gyűjtögető munkát és a gyűjtött anyagot a pedagógusnak a honismeret tanítása szempontjából rendszereznie kell. Ezt a rendszerezett — feljegyzéseket, képeket, magno-szalagot, népművészeti és hely- történeti — anyagot az iskola szertárába kell elhelyezni, hogy az össz141