Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)
1965-06-01 / 10. szám - Hangulatképek tizenöt évről
Szabadság! Bevezettük az önkormányzatot, a tanulókat versenycsoportokra osztottuk, versenyeznek előmenetelben, iskolalátogatásban és tisztaságban. A tanulók minden hónap harmadikáig elkészítik a havi munkatervet, amelyet kötelesek a tanteremben kifüggeszteni. Megalakult a pionírszervezet és a szülői munkaközösség. Negyedévenként szülői értekezletet tartunk. A tanfelügyelő elvtárs többször meglátogatta az iskolát, a tanítási és nevelési eredményekről teljes megelégedését fejezte ki.“ Ki ne emlékeznék közülünk ezekre az első tapogatózó napokra, hónapokra? Ma már nem egy akkori szokást megmosolygunk — eljárt felettük az idő. De e nélkül a kezdet nélkül ma, 1965-ben aligha írhatnánk magyar iskolai krónikát. „Maradj közöttünk“' Szomorú intermezzo. Ilma néni, az egyik alapító már nincs közöttünk. Alig több mint egy fél évtizeden át taníthatta csupán az első osztályosokat. Egy héttel azután, hogy az oly határtalanul szeretett elsőseit mosolygó arccal kísérte az évzáró ünnepélyre, az ünnepség kacaja, vidámsága, örömteli hangulata temetéssé változott, s tanítványai és munkatársai a váratlan haláltól megdöbbenve álltak koporsójánál. Mindhiába mondtuk Vörösmartyval: „Maradj közöü tünk ifjú szemeiddel...“ A gyermekek iránti mérhetetlen szeretetéről és ragaszkodásáról tanúskodnak azok a sorok, amelyeket tanítványairól hátrahagyott a jellemnaplóban: Az egyikről ezt írta: „Okos, értelmes, szorgalmas tanuló. Füzetei példásak. Nagyon szépen beszél, gazdag fantáziája van.“ A másikról ezt jegyezte fel: „Egészséges, mindig jókedvű, mosolygós kislány. Példásan rendes, tiszta.“ Ö nevelte őket ilyenné, Ilma néni. Az a szeretet, amellyel kis tanítványait elhalmozta, ma bennük él tovább. „Ballag már ..." a Bodrogközben is Első érettségijére készült az iskola. Diák, tanár és szülő egyaránt nagy izgalommal várta. Első magyar érettségi a Bodrogközben! Nagy eseményszámba ment ez 1956-ban. Természetesen nagyszabású ballagás előzte meg. (A pedagógusok között akad néhány volt pataki diák, s az ottani ballagási hagyományokból átmentettünk minden szépet.) A hatvanegy érettségiző diákot Kulcsár Tibor — ma immár jeles költő, hajdan jeles diák — búcsúztatta. Ma már sárgulták azok a lapok, amelyeken a műsor összekötő szövegét megtaláltam. íme néhány diákgondolat: „Valami titokzatos fájdalom nyilall belénk e verőfényes májusi napon, valami szokatlan érzés szorítja szívünket. Kiáltani szeretnénk, kiáltani a nagy végtelenbe, hogy: végei Kedves iskola, szerelmes, balga álmok, diákábrándok, tőletek búcsúzunk“. Es felcsendült a diákok ajkán a Válásra int immár az óra.... Aztán Ady Mi köt ide című versét szavalták. Mennyire fogadkoztak! Aztán Vörösmartyval biztatták magukat: „Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett“. A köszönetnyilvánítás szavaiért Adyhoz fordultak: 306 Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted.
