Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)

1965-05-01 / 9. szám - Csanda Sándor: A csehszlovákiai magyar tanítóképzés 15 éve

iskolákban egyre fontosabbá válik. Ugyancsak fontos probléma a kilencéves magyar tannyelvű alapiskolát végzők továbbtanulásának lehetősége, amin valószínűleg a szak- középiskolák hálózatának kiszélesítésével segítenek az iskolaügyet irányító szervek.

Nemcsak nálunk, hanem világszerte probléma a tanítónők számának szinte egészségtelenül nagyméretű szaporodása és a férfiak arányszámának fokozott csökkenése az iskolaügyi dolgozók között. A feminizáció a Pedagógiai Fakultás magyar tagozatán szinte valamennyi szakon elérte a 80—90 százalékot (némely szakon 100%- os). Ez a tény egész sor újabb kérdést vet fel: a szlovákiai magyar értelmiség döntő többsége nőnemű lesz, s a nők családi és társadalmi helyzete a gyakorlatban még egyáltalán nem azonos a férfiakéval. A főiskolás lányok nagy része szorgalmas, jó tanuló, de a diploma megszerzése után nem tudnak any- nyira a hivatásuknak élni, mint a férfiak, mert több a háztartási és a családi gondjuk; legnagyobb részük falun tanít, ahol a közszolgáltatások (üzemi mosoda, vendéglő) még kezdetlegesek, s egyebek között még az a kérdés is felmerül, hogy kihez menjenek férjhez, ha a falusi értelmiség többsége nő. (Talán mondanunk sem kell, hogy a férfiak egy része nem is akar olyan feleséget, aki műveltebb nála.) Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha a fiúk is nagyobb számban jelentkeznének pedagógiai pályára.

Nem lebecsülendő probléma tanítóságunk műveltségi színvonalának és szakképzettségének növelése sem. A legtöbb pedagógusunk falun vagy vidéki kisvárosban működik, s — tisztelet a csekély kivételnek — elmarad, provincializá- lodik. Tudom, kellemetlen ilyesmit

hallani annak a tanítónak, aki megszokta, hogy munkájával így is meg vannak elégedve, s talán számos objektív ok, családi és társadalmi elfoglaltság is akadályozza őt a továbbfejlődésben. A lemaradás azonban idővel szembetűnőbbé válik; csak a Pedagógiai Fakultáson szerzett tapasztalatainkból idézünk néhány példát. A továbbképzésre jelentkező tanítókkal helyesírási tollbamondást íratunk, s ezeknek 40—60 százaléka minden évben elégtelenre sikerül. Az orosz szakos pedagógusok jelentős része nem olvas orosz nyelvű kiadványokat, mert nem érti eléggé a nyelvet. (A községi könyvtárak orosz könyveiből számos magyar faluban még egyet sem olvastak el.) A levelező hallgatókkal való konzultációkon ellenőrző kérdésekkel azt állapítjuk meg, hogy az irodalom szakos hallgatók többsége nem olvasta az alapvető műveket és folyóiratokat sem; a város bemutatása alkalmával azt tapasztaljuk, hogy az építészeti műemlékeken nem tudja megkülönböztetni a legismertebb stílusokat; az előadásokhoz nem tudnak hozzászólni, vagy primitív kérdéseikkel gyakran a szakjukban való tájékozatlanságot árulják el. Az sem a legritkább eset, hogy a tanító szinte minden szabad idejét kártyázással vagy kvarterkával tölti el. Ha pl. azt hasonlítanánk össze, hány tanító írt cikkeket, könyveket stb. az első köztársaság idején (igaz, napilap és alkalmi magyar folyóirat is több volt) s hány fejt ki publikációs tevékenységet ma, lesújtó eredményre jutnánk. (Ezt az egykorú sajtótermékek összehasonlításából látjuk.) De folytassuk tovább a hiányosságok felsorolását! Mindez összefügg azzal is, hogy fiatal, kezdő értelmiségünk a dogmatizmus korában, 1949 és 1956 között

274