Szocialista Nevelés, 1963. szeptember-1964. augusztus (9. évfolyam, 1-12. szám)
1963-10-01 / 2. szám - Martin Hargas: Vége a vitának?
nyék mellett árnyoldalokra is rá kell mutatnunk, amelyek feleslegesen zavarták meg a szocialista kapcsolatok Ígéretes fejlődését. Azonban nem a mi feladatunk, hogy ezeket a problémákat a történelmi fejlődés szempontjából megvitassuk. Elég, ha megemlítjük, hogy nemzetiségi iskolaügyünket csak a háború utáni első időszak után kezdték kiépíteni, amikor még erősen érezhetők voltak a háború előtti és háborús viszonyok hatásai, azaz olyan korszak után, amikor a nemzetiségi iskolaügyet úgy lehetett jellemezni, hogy „a nem megoldás is megoldás“. Annál nagyobb fejlődést ért el a nemzetiségi iskolaügy már az ötvenes évek elején, amikor rohamosan kezdték bepótolni a háború utáni lemaradást. A fejlődésnek erre a szakaszára jellemző mindenekelőtt a nemzetiségi iskolák mennyiségi fejlődése, bár ezen a téren különösen káder és anyagi jellegű nehézségekkel kellett megküzdeni. Minőségi változás csak az ötvenes évek végén állt be, amikor iskolaügyünkben következetesen kezdték megvalósítani az iskola és az élet szorosabb kapcsolatának elvét. Ez a törekvés elsősorban az iskola belső problémáira, a nevelés és oktatás tartalmára irányította figyelmünket. És a tartalmi átépítés kérdéseiről indított széleskörű vita, valamint az átépítés folyamán nyert első tapasztalatok egész sor komoly és közben specifikus pedagógiai, szervezési, káderbeli és anyagi problémát vetettek fel. Ezeket hamarosan meg kell oldani, ha nemzetiségi iskoláinkon olyan feltételeket akarunk teremteni, amelyek lehetővé teszik ezen iskolák számára, hogy betöltsék hivatásukat a szocialista társadalomban. A pedagógia problémák közül — ezeknek elsőrendű figyelmet kell szentelnünk — a legkomolyabb probléma magának a célnak, azaz a nevelés és művelődés tartalma koncepcióidnak a meghatározása. Ez nemcsak az alapiskolákra, hanem a középiskolákra is vonatkozik. A művelődés további demokratizációja követelményéből kiindulva ezzel kapcsolatban felmerült a szlovák és magyar tannyelvű iskolák egyenértékűségének, valamint optimális egysége tényleges biztosításának problémája; ennek célja, hogy a nemzetiségi iskolák végzett növendékei köztársaságunkban bármely munkaterületen szabadon érvényesülhessenek. Természetesen az erre a célra irányuló törekvés nem jelentheti sem a nevelés és tanítás tartalma specifikus voltának tagadását, amely specifikum a nemzeti kultúra és a tanítási nyelvből következik (különösen az alapiskolában), de a fentemlített célt nem szabad egyszerűen adminisztratív módon kikényszeríteni a tanítás tartalmának bővítésével, mert ez elkerülhetetlenül a tanulók túlterhelésének fokozásához vezetne. Másrészt a nemzetiségi iskolákban az oktató-nevelő munkában szerzett tapasztalatok és elért eredmények jelezték, hogy fokozni kell a hazafias nevelést természetesen a nemzeti jelleg tiszteletben tartásával, s ugyanakkor meg kell szüntetni a tanítási gyakorlatban a „két haza“ burzsoá elméletét. Ez természetesen megkövetelte, hogy a társadalomtudományi tantárgyak tartalmában bizonyos változásokat eszközöljünk. Különleges figyelmet keltett a nyelvtanítás és vele kapcsolatban főképp a szlovák nyelv tanításának nem megfelelő színvonala. Míg ezek a hiányosságok nemcsak a nemzetiségi iskolákat jellemzik (a tananyag túlgrammatizálása, a formális ismeretek, a tanításban megnyilvánuló verbalizmus, nehézkes kifejezőkészség, a helyesírás nem tudása), és 34 -
