Szocialista Nevelés, 1962. szeptember-1963. augusztus (8. évfolyam, 1-12. szám)
1962-09-01 / 1. szám - Mózsi Ferenc: Tennivalóinkról az új iskolai évben
követelmény, amely a tanítót érdekeltté teszi, hogy elmélyült ideológiai és individuális szakmai továbbképzésben vegyen részt. Igaz, hogy gyakran hangoztatják az igazgatók, sőt a tanfelügyelők is egy-egy módszertani mü ismertetésének fontosságát, a folyóiratok és szaklapok „állandó figyelemmel kísérését“. Ügy véljük, ez ma már kevés. Mert a tanítók érdekeltsége felkeltésének az az igazi módja, ha az igazgató a tanító oktató-nevelő munkájában mutat rá azokra az eredményekre, amelyeket a tanító a szakirodalom állandó tanulmányozásának, az olvasottak alkotó módon való felhasználásának köszönhet. S hasonlóképpen az igazgatónak, tanfelügyelőnek a tanító munkája értékelése során kell szóvá tennie és bírálnia a pedagógust azokért a fogyatékosságokért, amelyeknek véleményünk szerint a szakirodalom mellőzése az oka. Itt meg kell azonban még említenünk, hogy nem pusztán az a tanító a hibás, aki például még májusban sem tudta, mit kezdjen a „Naša radosť“ című másodikos szlovák nyelvű képes-gyakorlókönyvvel (mert nem ismerte az ehhez a tankönyvhöz kiadott útmutatót, Miklós—Brťka—Lukovics művét]. Éppen úgy nem hibáztatható csak az a tanító, aki arról panaszkodott, hogy az első és második évfolyamban nincs tankönyv a zenei nevelés számára. Tehát nemcsak a tanító a hibás, mert ebben az esetben az igazgató nem tudta a tanítót hospitálásai során érdekeltté tenni, hogy szerezze be az Örömünk című szlovák gyakorlókönyvhöz kiadott módszertani útmutatót, a zenei nevelés segédkönyvét és egyéb, ma már bőven rendelkezésünkre álló módszertani művet. — Az új iskolai évben tehát hangoztatnunk kell a tanítók érdekeltségének elvét. Az igazgató a tanítóra, a tanfelügyelő pedig elsősorban az igazgatóra hasson ebben az irányban. Az a véleményünk, hogy az érdekeltség és a fokozott felelősség mutatja meg többek között, hogy a tanító illetve az igazgató „fel tud-e nőni“ feladatához, vagy — itt kevesekre gondolunk — nem alkalmas hivatása betöltésére. Az érdekeltség elvét azonban helyesen kell értelmezni. Ugyanis gyakran tapasztaljuk, hogy pedagógusaink egy része ezernyi funkciót vállal, rengeteg időt tölt el iskolán kívül, sok energiát fordít más típusú (gyakran ugyan értékes) iskolán kívüli munkára, azonban éppen ezért kevés ideje marad a legfontosabbra: az iskolai munkára és a pedagógiai szakirodalom tanulmányozására. Itt az igazgató illetve a tan- felügyelő köteles úgy irányítani a pedagógusokat, hogy tudatára ébredjenek: csak az iskolai munka felelősségteljes és alapos elvégzése után kerülhet sor az iskolán kívüli munkára. A tanító, az igazgató nem vállalhat (hiszen fizikai lehetetlenség ennek eleget tenni!) tizenhat féle társadalmi munkát, ha valóban jól és alaposan akar tanítani. Nem legszerencsésebb megoldás, hogy a tanító legyen a falu „mindenese“, az épülő kultúrház építésvezetője, a filmvetítő, a gondnok stb.... A tanító legfontosabb munkája az iskolásgyerekek oktatása és nevelése, és ezt a munkáját semmi mással nem helyettesítheti, ennek a munkájának a hiányosságait semmivel ki nem kompenzálhatja“. Akadnak ugyan még itt-ott funkcionáriusok, akik a tanító munkáját az iskolán kívül végzett munka alapján értékelik, s megfeledkeznek az SZKP KB-a 1960. decemberi határozatáról. Vannak még tanítók, akik megfeledkeznek az Országos Tanítói Konferencián elhangzottakról. Megfeledkeznek arról, hogy a ma egyik legfontosabb feladata: harcolni a több tudásért és 7
