Szocialista Nevelés, 1961. szeptember-1962. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)
1962-02-01 / 6. szám - Mózsi Ferenc: Az irodalmi nevelés a párthatározatok tükrében
adta lendületét, szavak adta muzsikáját. Hiszen a versek tartalmi ösz- szefoglalása már eleve nem sikerülhet. Gondoljunk csak az immár klasszikussá vált benedekmarczelli példára, mikor a Megy a juhász szamáron című Petőfi-románc tartalmát elmondva bizonyítja a vers és a próza alapvető különbségét és azt, hogy a prózai átírás megfosztja a verset attól, ami azt éppen verssé teszi, a hangulatától, a muzsikától. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert a szerzői kollektívák már dolgoznak az új tankönyveken, melyekben a szerzőknek, a bírálóknak, a szerkesztőknek nem szabad a régi tankönyvek hibáit megismételniük. Az új irodalmi nevelés tankönyveiben nem szabad a bíráló és elsősorban a szerzők figyelmét elkerülnie, hogy például egy ősi pentaton népdalt, a Felszállott a páva szövegét (ugyanott) tizenkettes sorokban tegyék közzé, megfeledkezve arról, hogy Ady tudatosan alakította át a népdal hatos sorait négyütemű, páros rímű, hangsúlyos" tizenkettes sorokra. Hiszen Ady leggyakoribb versformája a rímes jambikus vers. Azonban amikor a magyar parasztság égető sorskérdéseiről ír, hangsúlyos magyar verselést használ, ugyanazt a formát, melyben Petőfi a János vitézt, Arany pedig a Toldit (a tanulók mindkét művet jól ismerik!) írta. Ady ezzel is ki akarja emelni, hogy a versben az egész magyarság egyetemes érdekéről kíván szólni. Tehát nem mindegy, hogy a népdalt az eredeti formájában, vagy két sort „egy sorba“ sűrítve közöljünk-e. Főleg pedig akkor nem, ha a népdal szövegét a tankönyvben a következő felszólítás előzi meg: „Figyeljétek meg, hogy milyen tekintetben van rokonság a két vers között!“ Természetesen az élményszerű irodalomoktatást semmilyen tankönyv sem biztosíthatja, hanem egyes-egyedül csak a tanító, a tanító irodalmi ízlése, amit viszont szüntelen olvasással (tehát nem pusztán az oklevéllel!) szerezhet csak meg. Szépirodalmi művek állandó olvasása mellett irodalom- történeti és marxista esztétikai munkák rendszeres forgatása is segíti a tanító ízlésének fejlődését. Nagy szükség van arra is, hogy a pedagógus más tanítók elemző munkájából is merítsen (óralátogatás), az olvasmánytárgyalásról szóló szakirodalmat megismerje és azt alkotó módon alkalmazza. A tanítónak egyben jó versmondónak kell lennie, mert — mint Fábry Zoltán a Fáklya 1956 októberi számában írja — „a jó versmondás közelebb hozza a lényeget, közelebb hozza a költőt, megkönnyíti az értelmezést. Ezzel önmagától adódik a versmondás jövő szerepe. A jó versmondás a jövő irodalmi pedagógiája.“ Fontos feladatuk van az Igazgatóknak és a tanfelügyelőknek, mert ők nem csupán őrei az iskolareform oktatási és nevelési koncepcióváltozásának, hanem egyben a tanítók leghivatottab tanácsadói is. Ilyen igényes követelményeket támaszt velünk szemben a gyors tempójú élet. S ha az iskola nem akar elszakadni az élettől, annak követelményeitől, melyeket a párt- határozatok foglalnak szavakba, úgy bizony van mit tennünk. Van mit tennünk, hogy tanulóinkból valóban műértő és műélvező olvasókat neveljünk. Hogy kifejlesszük tanulóink világnézeti és művészi ítélőképességét, amely lehetővé teszi az olvasásra érdemes művek megválasztását akkor is, mikor 182
