Szocialista Nevelés, 1960 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1960-12-01 / 12. szám - Néhány gondolat az iskola átszervezése kapcsán / A szovjet pedagógiai irodalomból
A szovjet pedagógiai irodalomból 399 s rendszeresen segítjük-e tanulóifjúságunkat, hogy ezeket az ismereteket, ezt a tudást, fogásokat és szokásokat jól elsajátítsa? Ezek a fontos kérdések mindeddig nem keltettek figyelmet a gyakorlati pedagógusok, a tudományos dolgozók körében annak ellenére, hogy már egy egész sor iskolában bizonyos tapasztalatokkal rendelkeznek. Azonban ezeket az egybegyűjtött munkatapasztalatokat, még alig és csak igen gyengén dolgozták fel és értékelték ki elméletileg. A gyermekek önállósága, önképzése, iniciatívája nevelésének kérdése nem ritkán, sok iskola munkatervében csupán „írott* malaszt”. Sok gyermekközösségben az „aktivisták” — csakúgy mint azelőtt — most is folytatják munkájukat a tanulótömeg teljes passzivitása közepette. Némely pedagógus, hogy neveltjében egy kis kezdeményezést, önállóságot ébresszen, nyers tréner módjára mintegy bedobja az úszni nem tudót az árba, hadd evickél- jen, rúgkapálódzon „tanuljon önállóságot”, „fejtsen ki kezdeményezést...” Az ilyen merész kísérletek, sok esetben kudarcba fúlnak, veszélyesek. Osztályfőnökök, akik panaszkodnak tanítványaik passzivitására, elfelejtik, hogy öríállósá- got és iniciatívát nem lehet „öngyújtással” teremteni s hogy nem véletlenül van az iskolaszabályzatban, hogy mindezt „FEJLESZTENI” kell, mégpedig mindig rendszeresen s tekintettel a gyermekek korára. Pedig mily lobogó lángra lobban a gyermek kezdeményezése, mily aktív s önálló lesz az iskolás, ha hozzáértő pedagógus befolyása kelti fel benne ezt az iniciatívát, táplálja s kellő mederbe tereli azt. A gyermekek önállósága és iniciatívája nagyfokú fejlesztésének követelménye már az iskolapadban felveti a tanító és tanuló közötti kölcsönös viszony problémáját. Ennek a kölcsönösségi viszonynak új alapokon kell épülnie; a tanító, aki továbbra is a nevelés folyamatának vezető szerepében marad, mintegy idősebb baj- társa, tanácsadója a gyermekeknek, s mind nagyobb s több önállóságot enged nekik. Az eddig meghonosodott viszony tanító és tanuló közt, még elég gyakran a szokásos tekintélyi alapra épül. Semmi körülmények közt sem akarjuk a tanító vezető szerepét — a szó tágabb értelmében — lekicsinyelni, de határozottan ellenezzük, hogy ezt a szó szoros értelmében alkalmazzák az iskolai gyakorlatban. A jelenlegi viszonyok mellett nincs rá szükség, hogy a tanulót a kezénél fogva vezessék. A gyermek feletti nyílt gyámkodás káros hatással van fejlődésére, későbbi érvényesülésére. A nevelő gyámkodása nemcsak a tanuló iránti bizalom hiányáról tanúskodik, hanem a tanuló saját erejében való hitét is aláássa. Ime egy példa arra, hogy mire vezet a gyermekek feletti túlzott gyámkodás. Egyik középiskola negyedik osztályának tanítónője minden tekintetben jól készítette elő osztályát; mindig példás rend uralkodott nála; tanítványai ellentmondás nélkül teljesítették rendelkezéseit, intézkedéseit. Amikor azonban a gyerekek az V. osztályba kerültek, egy másik tanító keze alatt kiderült, hogy az egész négy év folyamán ebben az osztályban nem alakult ki közösség, s a gyerekek csakis a volt tanítónőjük utasítása szerint tudtak mozogni, cselekedni. Fáradságos és kitartó munkába került, amíg a gyerekeket úgy-ahogy egy bizonyos fokú önállóságra szoktatták megint. Hasonló tények nemcsak azzal magyarázhatók, hogy a tanító nem bízik a gyermekek önállóságának lehetőségében, hanem azzal is, hogy a tanító nem képes megszervezni a gyermekközösséget, s nem ismeri azokat a módszereket, amelyekkel a gyermekeket önállóságra és kezdeményezésre nevelhetjük. A tanító és a gyermekek közötti viszony a kölcsönös tisztelet és bizalom alapján kell hogy épüljön. A tanulóban az embert látni, benne az embert tisztelni, benne pozitív jellemvonásokat keresni, belőle igazi embert „tervezni” — minden tanítónak kötelessége. A gyermekeket valóban szerető és tisztelő tanítónak sosem kell féltenie autoritását, vagy harcolnia érte. Az ilyen — a gyermekek barátja, bajtársa, tanácsadója, akihez bármikor fordulhatnak kételyeikkel, bajaikkal. Szigorú de megértő és igazságos; az ő pedagógiai krédója — Makarenko szavaival: „A lehető legnagyobb igényesség az emberrel szemben s a lehető legnagyobb tisztelet iránta”. A tanulóval szemben támasztott ésszerű igény nem tűr kicsinyes kötekedést, formalizmust. A tanító követelései legyenek mindig indokoltak és érthetők. Ez az igény pedig legyen mindig összhangban a tanító tapintatosságával, lelki rugalmasságával, mely a gyermekek iránt táplált tiszteletből, szeretetből és bizalomból fakad. Mutassunk rá itt két konkrét példára,
