Bence Utrosa Gabriella: Ki lakik a sötétben? (Lendva - Pécs, 1999)

Fecskenelli

dolataiba mélyedt.

Marika megkoppintotta az ablaküveget. Fecskenelli megrezzent, majd a nesz irányába tekintett. A kislány barátságosan integetve köszöntötte a csapzott tollú madárkát, és a kis fecske is őszinte örömmel emelte felé szárnyát mintegy üdvözlésképpen.

Aznap egész délelőtt szüntelenül folyt a röpdösés és a szárnycsapkodás. Hol elrepültek, hol visszatértek a fecskék. Szemlélődtek és tanácskoztak.- A Fecskebölcs szerint holnapra eláll az esőzés, és az időjárási vi/ « szonyok kedvezőek lesznek. Útra kelhetünk, ügy készüljetek! - értesítette a Főfecske a többieket.- Jaj, de jó, már épp itt az ideje, hiszen olyan hűvös lett hirtelen! - lelkesedtek egyesek.- Á, inkább kár, hogy útra kell kelnünk, nekünk csakis itthon jó, a kellemes kis fészkünkben - lettek szomorúak mások.- De hát sebaj, hiszen tavasszal úgyis visszatérünk - próbáltak mégis megvigasztalódni.

Csak Fecskenelli szüleit nem tudta senki sem jókedvre deríteni.

Útra kelnek, jó, jó, hiszen itt sem maradhatnak, mert az esős, szeles ősz után újra beköszönt a zord tél, és a hóban és fagyban nem találnának elemózsiát, tehát elpusztulnának. Az idei fecskefiókák pedig izgatottan várják azt a távoli, meleg vidéket, amelyről már olyan sok szép mesét hallottak.

De mi legyen Fecskenellivel?

Még rágondolni is rossz volt, így hát nem tudták, mitévők legyenek: együtt örüljenek-e a többiekkel, vagy szomorkodjanak Fecskenelli miatt?- Talán az lesz a legjobb, ha én itt maradok vele. Valahogy majd csak megleszünk. Bebújunk egy meleg odúba, és megvárjuk, hogy elmúljon a tél - súgta halkan fecskemama fecskepapának.- Szó sem lehet róla, akkor inkább én maradok itt. Mégiscsak erő-