Bence Utrosa Gabriella: Ki lakik a sötétben? (Lendva - Pécs, 1999)

Fecskenelli

Fecskenelli

Szomorkás, sűrű esőcseppek kopogásától visszhangzó, hűvös délelőtt volt. A fecskék a templomtorony alatti megszokott helyükön gyülekeztek. A hideg eső nemcsak a nyár, de az ő itt-tartózkodásuk végét is jelezte. Pedig, de jó volt űjra itthon lenni, ahol valamikor a világra kukucskáltak meleg fészkükben, aztán megtanultak repülni, és minden fűszál, virág és fa ismerősként köszöntötte őket.

Ám a hideg eső is csak azt jelezte, hogy óhatatlanul vége a nyárnak, ideje továbbrepülni melegebb tájakra.

Már csak az utolsó tanácskozások és megbeszélések vannak hátra, és a sok edzés és felkészülés után következik a hosszü üt, amelynek a leggyengébbek talán nem is érnek majd a végére.

Csapzott kis fejüket össze-összedugják, csicseregnek egymásnak, aztán el-elröppennek, hogy nedves szárnyakkal üjra visszatérjenek, és gubbasztva várják az eső elálltát. Időnként meg-megrázzák a hidegtől kis fejüket és szárnyukat, majd szorosan egymás mellé hűzódva próbálják egy kissé megmelegíteni egymást. Az eső pedig szakadatlanul esik, és néha félelmetesen megdördül az ég.

Az izgatott készülődés csupán a kis Fecskenellit tette szomorüvá, olyannyira, hogy csak üldögélt összekuporodva és bánatosan a fészek alján, folydogáló könnyeit törölgetve, majd óvatosan kikukkantott. Vajon mi lesz vele? Ő hogy kel űtra, ő, aki még a legrövidebb tárákkal sem tudott megbirkózni, hiszen a legegyszerűbb szárnyalások is annyira kifárasztották, hogy csak fájdalmas erőfeszítések árán sikerült űjra visszatérnie a puha, biztonságot nyújtó fészekbe. Háromnapos fióka volt ugyanis, amikor egy rövid, hirtelen keletkezett vihar alkalmával kiesett a fészekből, és eltörött a kis szárnya. A sérülés begyógyult, de Nellike szárnya gyenge maradt. Általában nem is tudott részt venni a

7