Horváth Károly (gyűjt.): Átimennék a Murán… Lendva környéki népdalok (Budapest, 1992)
Bevezető
BEVEZETŐ Senki sem vitatja, hogy napjaink gondokkal terhelt emberének nagy szüksége van a kikapcsolódásra. Van, akinek a hegyen, a kiskertben való munkálkodás ad felüdülést, másokat az utazás, a kirándulás vagy a sport köt le, de olyanok is vannak, akiknek az éneklés ad lelki megnyugvást. Felsőlakoson élt egy személy — akit a népnyelv csak Nóta Jóskának nevezett —, aki azt mondta, ha már nótázni nem tudok, akkor nem is érdemes élnem. A csentei Györkös Ilus így mesélt életéről: Nagyon szerettünk édesanyámmal énekelni. Ha fölmentünk a hegyre kapálni vagy bármit is dolgozni, hamar dalra fakadtunk. Ilyenkor észre sem vettük az idő múlását. Beszéltem olyan gépkocsivezetővel, aki azt mondta, ha egyedül megy hosszabb útra, hamarosan dalba kezd. Attól még figyelni is tud, az idő is gyorsabban telik, neki ilyenkor az utazás kikapcsolódást jelent. Az egyik lenti ismerősöm pedig úgy fogadott egyszer, hogy nagyon restellné magát, ha a pincéjébe látogatnék, és ott találnám a korábban megjelent dalos kiadványomat, melynek lapjai piszkosak, zsírfoltosak a használattól. Ha barátokat fogadok a pincémben és dalolni kezdünk, hamar lekerül ez a könyv a polcról, és gyakran végigénekeljük — mondta nem kis büszkeséggel. Szlovénia határ menti magyarjainak, dalt kedvelő embereinek a kezébe is olyan könyvet szeretnék adni, amiből sokan és sokat énekelnek. Sajnos, a régi falusi dalolási alkalmak — disznótorok, keresztelők, névnapok, tollfosztók, kukoricafosztók, tökmagköpesztők, hegyi vigadalmak — száma erősen megfogyatkozott. 30-50 évvel ezelőtt egy disznótoron nemcsak a család, de a rokonság nagy része is jelen volt. Hol vannak már a téli esték nagy vigasságai a tollfosztókban, ahol a meghívottakon kívül az egész falu fiatalsága megjelent? Akkor lehetett hagyományozódásról beszélni, de most? Hol, mikor vegye át egy fiatal szülei zenei örökségét? Televízióból, rádióból, lemezjátszóról hallgathat ugyan népzenét, de az nem e tájnak zenei anyaga. Ezért is sarkallt a gondolat, hogy felgyűjtsem és könyv formájában visszaadjam e táj dalanyagát, népdalkincsét. Ahogy a gyermek anyanyelvén tanul meg először beszélni, úgy az itt élők is először az e tájon énekelt és terjesztésre alkalmas dalokat ismerjék meg és énekeljék. Ehhez kívánok hozzájárulni e kiadvánnyal. Már tíz, tizenöt éve gyűjtögettem a zalai népdalokat, amikor mind gyakrabban látogattam el a határ által kettészakított, az alig néhány községből álló Hetésbe, hogy az ott élők dalaival is megismerkedjem. A rédicsi határállomás megnyitása után pedig lehetőségem nyílt arra, hogy a határon túli magyarok dalait is megörökítsem. 1968-ban és 1969-ben egy-egy hétre megbízást kaptam a Zala megyei Tanácstól, valamint a Néprajzi Múzeumtól arra, hogy tekintsem át a Lendva környéki magyarok népzenei életét. Nagyon vendégszerető nép fogadott, igen lelkes pedagógusok áltak mellém és lettek segítőtársaim. Nagy élményt jelentett számomra, hogy Zsitkócon egy tollfosztást végző asszonycsoport közé hívtak bennünket, Dobronakon Mikulás-járást láttam, a göntérházi Varga családnál szinte családtag lettem, életemben először hájaskenyeret és hökkönsült perecet ettem. Nem lehetett 4
