Szúnyogh Sándor: Visszajövök (Lendva, 2008)

Nem történt semi: fáklyavivők voltunk…

nem volt teljesen alaptalan, arra éppen a hatvanas és hetvenes évek muravidéki magyar nyelvállapota utalt. A családba visszahúzódott, sok nyelvjárási és új, idegen elemmel dúsított, torzó magyar nyelv. Olyan, amelynek megjavítására, a társadalmi „erőszaktól” való megtisztítására nyelvi kommandót kellene felállítani.

Ennek érdekében egyik utolsó versében, sajátos szúnyogh-i versépítkezéssel a verszárásban feleletként szolgáló „mikéntek” sorozatában, mintegy „megoldásként” a hömpölygő válaszokra ekképpen zárja a verset:

... várjuk a csillaghullást az igaz szó hadrendi teljes felvonulását életünk katonás parádéjának meteorokkal kirakott főterén.

(Miként)

Az anyanyelv ügyének felvállalása után, igaz csak későn, de az „igaz szó” ügyének felvállalása következett Szúnyoghnál. Máskor ismét a szellemóriások és a kultúra letéteményeseihez fohászkodik, József Attilát, Latinovits Zoltánt, Lorcát, Guernicát, Nerudát, Prešerent és Krleáát hívja segítségül, amikor attól retteg, hogy a „szavak hullámvölgybe” jutnak.

Egyik versében a biztatás önmagának és saját paraszti sorsból felemelkedni vágyó pályatársainak, nemzedékének szól:

Ó, ne feledd ifjú parasztkölyök becses mivoltodat!