Szúnyogh Sándor: Visszajövök (Lendva, 2008)
Nem történt semi: fáklyavivők voltunk…
Sokasodnak a szónoki emelvények. Tengerré dagad a locsogás. Értéknek nevezik a tunyaságot És vállunkra nehezedik a magyar átok. Az értékvesztett állapotokat a vers és a költészet igazságával véli ellensúlyozni, ezért kér, szinte könyörög, hogy: „A vers agyagtábláit össze ne törjétek!”. Fogódzói azonban alig akadnak, hiszen a humánum eltűnőben van, az ősi, természetes életmód iránti tisztelet kihalófélben, vagy teljesen eltűnt. A Hívogató-ban már-már az atomháborút átélt, a természettel kompromisszumra képtelen ember groteszk képét festi, intelme már a megváltozott életkörülmények között hánykolódó „atomembernek” alternatívát is felkínál: Gyere ki a barlangból atomember Dobd el kicsorbult fejszéd! Játsszál a kavicsokkal, csinálj mozaikot, keresd a római utat... Máskor a fejlődésben megrekedt emberiség önmegvalósítási törekvéseit, a világ újrateremtésében az ősök és elődök biztatására hallgatva a „vidék atomkori Botondjának” a szerepét is hajlandó felvállalni, akit az „önző szülőföld” magához ránt, s arra biztat, hogy „állja
