Szabó Mária: Tájszójegyzék (Lendva, 2006)

Útószó

A Lendva vidéki Tájszójegyzék jóval túlmutat saját régiója határain: üde színfoltja és felbecsülhetetlen értéke a magyar dialektológiának is.4 A tájszók között megjelenik - magyarként - néhány kontaktushelyzet eredményezte kölcsönszó is (bulászik, jabusnica, kita, konfekt, krápco, šmarnica), rámutatva létezésükkel a kisebbségi nyelvjárások kontaktusosságára, s speciálissá téve e többlettel a korpusz egészét.

A tájszójegyzék megjelenése kihívás elsősorban a szűkebb szakmának: olyan tudományos beruházás, amelyet nem kamatoztatni főbenjáró bűn. Hiszem, hogy Szabó Mária leletmentési szándékának megtestesült valósága újra életre kelti, konkrét ízzel és tartalommal tölti meg a maribori, illetve a szombathelyi nyelvészeti tanszék dialektológusainak a már korábban is igen eredményes, közös kutató- és alkotómunkáját. A korpusz alapja lehet ugyanis annak a tudományos korszerűséggel összeállítandó Lendva vidéki (regionális szinkrón) tájszótárnak, amely - a többihez hasonlóan - gazdagítaná, színesítené a magyar dialektológiát, a magyar nyelvtudományt.

Megtisztelő és érdekes, de egyben nehéz feladat volt „csak” nyelvi lektorként gondozni a korpuszt, maximálisan tiszteletben tartani a szerző választását, minősítéseit, megoldásait (pl. a diftongusok és az alakváltozatok5 sajátos jelölését), és nem megszűrhetni a bekerült címszókat

4 I Magyar dialektológián a nyelvi határokhoz nem igazított, összmagyar dialektológiát értem.

5 I Az alakváltozatok egyrészt külön szócikket kaptak (pl. cimörösödik : cimörösül), az értelmezés mindkét esetben ugyanaz, a szócikk végén egymásra utalással; másrészt zárójeles fonémamegoldással szerepelnek egyazon címszón belül, mind a magán-, mind a mássalhangzók esetében: pl. a tő(ö)tis, az árvoliján(y)haj, az amillen(y) vagy a bök(öd)üs két változatban él a nyelvjárásban. A zárójel az ejtésváltozatokat jelöli: létezik ezek szerint tőtis és tőötis, árvolijánhaj és árvolijányhaj, amillen és amilleny, böküs és böködüs változat is. A megoldásból a hoszszú magánhangzós, a palatalizáció nélküli, illetve a melléknév esetében az igeképző nélküli forma gyakoribb előfordulására következtethetünk. Az alakváltozatok azt a tényt húzzák alá, hogy a magyarországinál jóval archaikusabb nyelvjárási változatok nem kövületek, szókészletükben a mozgás, a változás éppúgy jellemző már, mint a határ túlsó oldalán, irányuk és intenzitásuk az indukáló faktorok mennyiségének és minőségének a függvénye.

152