Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)

Az elveszett haza

Nagy törzsőrmester szeretett volna a fővárosban maradni, ezért megélhetési lehetőség után kutatott. Jól jött neki a nagybácsi, akinek a fia ugyancsak a háborúban volt, azonban addig még semmi hír sem jött felőle. Heves megyébe semmiképpen se szeretett volna visszamenni. László nem reménykedhetett abban, hogy kitanult mesterség nélkül Pesten becsületes munkára lelhet. Meg hát egyébként is ő haza szeretett volna menni. Bármi van is otthon, bármi vár is majd ott rá, ő segíteni kíván szegény szüleinek. A Kati iránti érzelmek sem szűntek meg benne teljesen.

Tétlenül, gondolataiba mélyedve ült egy ronggyal letakart rozoga pádon, az alig pislákoló tűz mellett. Most nem fázott. Az emberi test a kíméletlen megpróbáltatásokhoz is képes alkalmazkodni. Ki hinné, hogy az átélt szörnyűségek és emberhez méltatlan események után akár porszemnyi erő is marad a harcoktól, hidegtől, sártól, piszoktól és éhezéstől kimerült testekben. Úgy látszik azonban ha a lélek erős, a test is könnyebben idomul a helyzethez! Az időérzék Lászlóban azokban a pillanatokban teljesen elveszett, mert legalább másfél óra elmúlt közben, amikor ismét megpillantotta Andrást.

A legény nem jött egyedül. Hárman közeledtek László felé. A törzsőrmestert mindjárt megismerte, a harmadik személy azonban ismeretlennek tűnt számára. Pedig korábban mennyire ismerte az egyébként is sovány, de most különösképpen ijesztő látványt nyújtó fiatalembert. Hiszen a szomszédja volt otthon, Zalában.

László csak nézett az idegenre. Amikor már egészen mellé érkezett, akkor sem ismerte meg. A nagy bámulásban köszönni is elfelejtett.- Én egyből megismertem, te pedig nem tudod, hogy kicsoda? - kérdezte hencegően András.- Hát a Pista vagyok, te, nem ismersz rám? Biztos nagyon rosszul nézhetek ki, hiszen én téged már messziről megismertelek - mondotta Szabó István, László egykori játszótársa, egyik legjobb barátja.

A két fiú zokogva egymás nyakába borult.- Hát te is élsz?! Hála Isten! - fakadt ki a boldogság Lászlóból.- Hogy élek-e vagy csak álmodom az egészet, őszintén szólva, én már nem tudom. Rettenetes volt, amit Oroszországban átéltünk. Szinte hihetetlen, hogy mennyit kibír az ember! És az is a csodával egyenlő, hogy most ismét itt együtt vagyunk. Utoljára akkor látta-17