Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)

Az elveszett haza

is, hiszen annak következményei országra és nemzetre nézve egyaránt rendkívül súlyosak voltak, a leszerelő katonák jelentős része szempontjából pedig tragikusak.

Másfél hónapos lassú utazás, számos átszállás, várótermekben és a szabad ég alatt eltöltött éjszaka után mintegy kétezer katona az olasz frontról megérkezett Budapestre. Nem fogadta őket rajongó tömeg. Katonai fegyelmet sem várt tőlük senki. Szétvert sereg látványát nyújtották, amikor fagyosan, éhesen, rongyosan, egymást támogatva megérkeztek a kelenföldi pályaudvarra. Onnan néhány óra múlva továbbszállították őket Kőbánya határába, a városrész peremére, ahol a vasúti sínek egy elhagyott gyárudvaron megszakadtak. Azt mondták nekik, hogy az ott levő néhány barakkban és állatszállító kocsiban pihenjenek addig, amíg egy-két nap múlva nem kapnak további utasítást. A katonák még akkor sem hitték, hogy velük már komolyan nem számol senki.

Azóta ott várakoznak sokan Kőbánya határában. Közben elterjedt közöttük a hír, hogy a kormány leszerelteti a katonákat, ezért aki akar, és aki tud, az akár haza is mehet. Február közepére a kétezres állománynak legalább a fele szétszéledt. A cserbenhagyás és a bizonytalanság, a züllött állapot nagyon megviselte több kiváló katona idegállapotát. Nem hitték el, hogy a nemrég, még októberben is buzgón hangoztatott eszmékből, ígéretekből csak az emlék maradt meg.

A lelki nyomort tovább fokozta a testi fáradság. A gyárudvaron és a környéken talált fát és más arra alkalmas anyagokat mind elégették. Atmelegedni úgy sem bírtak. Az éjjelek rendkívül hidegek voltak. Ennek következményeként reggelente rendszeresen temetni kellett a végkimerültségig legyengülteket, valamint az egyre többféle járványban elpusztultakat. A betegek és a gyengék rendszeresen megfagytak. A csekély élelmet is úgy koldulták öszsze. Kőbányán csak egy szegénykonyha működött, onnan hoztak néha egy kis élelmet. A többi ételt a rászorult katonák hol elvették az arrafelé tévedt polgároktól, hol összekéregették azt.

A legtöbben azért nem indultak haza, mert már nem volt erejük az útra. Voltak ott székelyek, Kassa-kömyéki katonák, somogyiak, zalaiak és délvidékiek egyaránt. Nem kívántak még egyszer hasonló utazásban részesülni, mint amilyenben már volt alkalmuk a frontról való hazatérés során. Abban bíztak, hogy vagy történik valami márciusig, vagy a kellemesebb időjárási viszonyok beálltá-14