Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)
Az elveszett haza
kezű uralkodót, egy határozott vezetőt tiszteltek - tette hozzá László. A beszélgetés közben észre sem vették, hogy néhány lépésre megközelítette őket Nagy törzsőrmester. A Heves megyéből származó, szorgalma által előreléptetett fiatal altiszt nagyon kedvelte a két zalai fiút, mert őszinteségük, hazaszeretetük és szorgalmuk a reá bízott kis csapat biztos pontját képezte. Mindaz mellett a két fiúval mindig lehetett beszélgetni, mert még ha egyszerű parasztgyerekek is voltak, a harcterekre eljuttatott újságokból gyorsan eligazodtak még a bonyolult politikai kérdésekben is. A politikáról viszont Nagy János törzsőrmester nagyon szeretett beszélni, főleg a nála alacsonyabb képzettségűek körében. Ilyen esetben ugyanis ő volt a hangadó. Szigorúságáról is egyébként ismert volt, azonban Andrással és Lászlóval szemben soha nem kellett neki kényszereszközhöz folyamodni.- A zalai barátaim ismét különcködnek - szólt hozzájuk viccelődve. - Bizonyára ti is szökni akartok, mint az éjszaka a szomszéd ezredben harminckét cseh katona?- Megszöktek a csehek? - kérdezte felháborodva András. - Gyáva hazaárulók. Felakasztatnám őket mind egy szálig! Mindig is tudtam, hogy nem lehet velük komolyan számolni.- Sajnos, feloszlóban van a hadseregünk - állapította meg komoran a törzsőrmester. - Tudomásom szerint ugyan minden hadosztályunk az ország területén kívül harcol, mégsem tudjuk, milyen jövő vár reánk.- Mi történt, törzsőrmester uram, mintha teljes pálfordulást észlelnék szavaiban - fordult hozzá érdeklődve László.- Már a múltkor is mondtam, hogy magunk között szólítsatok Jánosnak. Hasonló sors vár ezentúl valamennyiünkre. Mindennek vége! Azonban hallgassatok egyelőre a többiek előtt mindenről - válaszolt idegesen Nagy János.- Semmit nem értek az egészből! Magyarázza meg végre, mi történt itt az elmúlt néhány órában? - kérdezte csalódottan András.- Félek, hogy ami miránk vár, az nem az utolsó néhány órában történt. Sajnos, talán már 1916-ban, vagy még korábban megpecsételődött a sorsunk. Én csak annyit tudok, hogy váratlan lépésre szánta el magát a vezérkar. Fél órával ezelőtt voltunk Máriássy ezredesnél. A legtöbb fő- és altiszt az ezrediinkből egybegyűlt nála. Azt mondta a főparancsnok, hogy a katonáknak ne beszéljünk 11
