Štampah, Miha: Hétköznapi hősök. Nyomot hagyni a világban (Lendva, 2019)
Tomka György
Tomka György A polgári vasakarat és a magyar küzdőszellem A lendvai Fő utcán lakik valaki, akit lehet, hogy a fiatalabb generációk csak látásból vagy egyáltalán nem ismernek. Pedig ő egy igazi hétköznapi hős. Ha Lendva történelméről érdeklődünk nála, számtalan tragikus, érdekes és vicces történetet hallhatunk, többek között rengeteg olyat, amelyet ő maga is megélt. Ha ezekről kérdezzük, szívesen mesél, akár több órán keresztül is. Tomka György 1943. február 24-én Zalaegerszegen látta meg a napvilágot. Korai gyerekkora a II. világháború ellenére szép volt, viszont ez a háború végével megtört, amikor a Muravidéket visszacsatolták Jugoszláviához, és a háború alatti elnyomást és a sárvári munkatáborba elhurcolt szlovéneket megbosszulva 600 magyart (köztük kb. 200 gyermeket) a hrastoveci munkatáborba hurcoltak. A megtorlás elől a Tomka család sem menekült. Ugyan György csak 2 éves volt, és ezért erre maga nem emlékezhetett, de később minden fontos részletet megtudott a felmenőitől. A munkatáborban embertelen körülmények uralkodtak, gyatra ellátásban részesültek, a szörnyű viszonyokról pedig az ott kitörő járványok is tanúskodtak. Például megjelent a tífusz, ami a Tomka családot is sújtotta. György és húga, Gabriella is ebben szenvedett. „A munkatáborban a családban az életet, a jót a nagyanyám tartotta, aki a szörnyű körülmények ellenére mindvégig bátor maradt, és mindig tudott egy-két bíztató szóval segíteni" - emlékezett vissza érzelmesen a hősünk. A tábor vezetősége tudta, hogy amikor a munkatábort bezárják, akkor a feletteseket felelősségre fogják vonni a gyerekek haláláért. Emiatt hazaküldtek néhány internáltat, köztük a hősünket és húgát, Gabriellát is, akinek állapota nagyon súlyos volt. György így emlékszik: „A gyöngébb gyerekeket pár hónap után hazaküldték Hrastovecből, köztük engem és a húgomat is." Szekéren érkeztek haza Lendvára, és a család egyik barátjánál szállhattak meg: „Istennek hála, hogy olyanokhoz engedtek minket, akik imádták a családunkat." Viszont nagyon rossz állapotok uralkodtak: „Tífuszos volt mindenki, emiatt csak három éves koromra tanultam meg rendesen járni, harmincvalahány gennyes hegtől menekültem meg. A három lendvai patakból az elsőben szoktak fürdetni minket..." Gabriellát, a húgát ennek ellenére nem tudták megmenteni, hiszen ekkorra olyannyira súlyos volt az állapota, hogy az orvos is lemondott róla. Hősünk viszont szerencsére meggyógyult, de a lába tartós sérülést szenvedett. A tragikus történetek itt még nem zárultak le. Hiszen a csak néhány hónap múlva hazaérkező szülők és a nagymama csak akkor szembesülhettek az otthoni körül-29-
