Štampah, Miha: Hétköznapi hősök. Nyomot hagyni a világban (Lendva, 2019)

Császár Ilonka

Minden vasárnap az volt a szokás, hogy a falusiak elmennek Lendvára, a piacra és a misére. „Mi, lányok szokás szerint a templom melletti téren lévő fák alatt gyülekeztünk. Akkoriban a Templom téren minden Lendva környéki falu lányainak volt egy fája, aminél összegyűltek. A legények pedig a valamikori Piac téren gyülekeztek. Nekünk, kótiaknak egy hársfánk volt, aminek a lombja alatt sokat beszélgettünk, viccelődtünk, főleg a legjobb barátnőmmel, aki később Amerikába költözött" - mesélte Ilonka, aki örömmel emlékezett vissza a valamikori vasárnapi társalgásokra.

Mivel Ilonka nem folytatta a tanulmányait, viszont szüksége volt a keresetre, ezért abból élt, hogy cekkereket készített. Ilonka mesélt nekünk arról, hol árulta a kész cekkereket: „A cekkereket eladtam egy bácsinak, akinek volt egy üzlete, ami ott működött, ahol ma a lendvai áruház épülete van. A helyiek »likbótnak« nevezték a boltot, hiszen egy kis sarki üzlet volt."

Ilonkára 21 évesen rátalált a szerelem (férjét, Pált egy bálban ismerte meg), és jelenlegi lakhelyére, Petesházára költözött, ahol nem voltak megfelelőek a körülmények egy fiatal család számára, hiszen az egész család (több generáció) egy szobában élt. Ilonkának hamarosan megszülettek a gyermekei, amit egy nehéz időszak követett. Ilonka erről ezt mondta: „A férjem, Pál az ázsiai Iránban dolgozott egy olajfúrón, amíg én itthon neveltem a négy gyerekemet, gondoskodtam az állatokról, mindemellett pedig az új családi ház építéséről is."

Amikor Pál hazatért Iránból, Ilonkával megalapították a petesházi énekkart és kézimunkaszakkört. A kulturális tevékenység intenzíven folyt egészen Pál haláláig, amikor különböző konfliktusok miatt abbamaradtak az ilyen jellegű tevékenységek Petesházán. Ilonka hozzáfűzte: „Egy közösség addig tud jól működni, ameddig a tagok összetartanak, támogatják egymást."

Ilonka néni sajnos immár huszonkét éve özvegy, de ennek ellenére megmaradt világszeretete. A Vajdaság, Erdély, a Felvidék - mindet beutazta. Kedvenc úti céljáról így mesélt: „Erdélybe elmenni, az olyan... felemelő. Kiáll az ember a természetbe, egyik oldalon a tűlevelű fák, a másikon a lombhullatók. Az ember lelke abban a gyönyörű tájban... mintha felemelkedne - a csönd, a szépség. Szerettem a kirakodóvásárokat is - annyi

gyöngyöt hoztam haza, hogy csak na" - s nevettünk, mert őszinte boldogság csillogott a szemében. Sosem várt másokra, amikor utazásról volt szó, hisz sokaknak jelentéktelen pénzkidobásnak tűnt a világjárás - így jogosan tartozik az egyik kedvenc idézetei közé a következő: „Aki mindig mások után megy, az soha nem előz le senkit." Ám nemcsak a tájra emlékszik, hanem a fiatal néptáncosokra is, akikkel együtt tette meg ezt az utat. Elmondása szerint tréfát is űzött velük azzal, hogy elrejtette előlük az „üvegbe zárt boldogságot", amikor már úgy érezte, nincs rá többet szükségük, mert „túl boldogok" voltak. A fiatalok utólag hálálkodtak is az „őrangyaluknak", ő pedig kellemes emlékként őrzi, s szeretettel gondol vissza a huncut fiatalokra. Korához talán szokatlan nyitottsággal szemléli a világot, és előszeretettel fogadja be magába a látványát és annak hatásait.

Ma már egy teljesen más világot élünk, mint amit Ilonka néni élt fiatalabb korában, így nem hagyhattuk ki azt a kérdést, hogy miképp volt régen? Válasza oly természetesnek és magától értetődőnek hangzott: „Persze, amikor én idekerültem, még megvolt minden. Mezőn dolgoztunk." Jugoszlávia idejében Petesházán nem volt-18-