Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)
Göncz János megélt és teremtett világa
Göncz János megélt és teremtett világa Az ember mindig arra törekszik, hogy a körülötte élő világot megértse, az élményeket feldolgozza, és ki is fejezze viszonyát ehhez a világhoz■ így van ez mindnyájunknál, függetlenül attól, hogy milyen sors adatott számunkra. Néprajzos tapasztalatom mondatja, hogy a hagyományos paraszti világba születő ember azonban közösségével együtt sokkal teljesebben éli meg az őt körülvevő valóságot, hiszen éppen a magára maradt, ebősorban a maga erejére, tudására, leleményességére, eszére támaszkodó paraszti közösség az, amelyiknek minden tagja a környező világ teljességét válalja. A ma Szlovéniához tartozó hetési Hídvég Göncz János gyermekkorában még ezt a teljesen hagyományos falusi, paraszti mindennapokat élte. A szűkösen eresztő kalászok, a kis tehénkéket alig eltartó rétek, legelők kevésnek mutatkoztak a kibontakozáshoz. A világ nem akart kinyílni az emberek előtt. A szokások, a hagyomány belső kohéziója, megtartó melege tette elviselhetővé, sőt irigyeltté ezt a közösségi életet, ahol nemcsak a munka, de az ünnep is közösségi volt, zárt világukat kevés külső hatás érte. A viszonyítások legfeljebb a szomszéd falvakra terjedtek ki, melyek ugyancsak hasonló életformában gyökereztek. Ennek a világnak minden szegénysége, nyomorúsága mellett mégis volt embert próbáló, embert nevelő közösségi kohéziója, tartalmas szépsége, mert a benne élőnek biztos támaszt, óvó menedéket adott a külvilág bizonytalanságával szemben. A paraszti közösségekben mindenkinek megvolt a kiszabott helye, ennek megfelelő, a hagyomány által szentesített közösségi normája, melyet mindenkinek be kellett tartani. Erre a közösség kényszerítette rá, melynek törvényei sokszor erősebbek voltak minden kübő törvénynél. Göncz János mai véleményalkotásában is tetten érhető még az elbocsátó falunak, ennek a közösségnek a szemlélete, megfellebbezhetetlen ítélete. Világot járt emberként is a gyermekkorban beivódott látásmódot hozza vissza, gyakran sajnálkozik a múlt értékeinek veszendősé-gén. Mert tagadhatatlanul meghatározó, alapvető élménye a gyermekkor falusi világa, annak átlátható, egyértelmű szerkezete, cselekvéseinek indítékai, hatalmas szellemi öröksége, emberi kapcsolatrendszere, egész paraszti mentalitása annak minden ízével, zamatával, színeivel és árnyékaival. Talán éppen ezeknek az értékeknek fájdalmas hiánya, a nyelvi idegenséget is adó messzi Németországból hazaszálló gondolat erősítette meg a szándékot: úgy vinni oda a gyermekkor szülőföldjét, ahogy az álmok idézik - megfesteni minél pontosabban, tárgyszerűbben, kifejezőbben, színesebben. Jóllehet, csupán az iskolás korban fogott rajzeszközt a kezébe, de a belső indíték, a szándék a múlt idézésére olyan erős inspirációt adott, hogy az ecsethez nem szokott munkáskézben a színek emlékeket elevenítő, néprajzi hitelességű képpé állottak össze. Nem elvont dolgok jelentek meg lelki szemei előtt, hanem a szülőfalu, a táj nagyon is konkrét helyszínei, épületei és határa, a közösség alakjai a maguk teljes, emberi valóságában, csupán az kellett, hogy az ecset engedelmeskedjen, és pontosan azt adja vissza, amit az emlékezet „objektív” szűrője átenged. Minden helyszín valós élményből fakad, minden alakja valós személyiség, pontosak a szituációk, melyek a dolgokat felidézik. Egyszóval néprajzilag is teljesen hiteles a megidézett világ. Ezek a képek nem a városból vidékre ránduló vasárnapi festők
