Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)
A hídvégi ráérő emberek
Gy 42 ermekkoromban sokszor hallottam az öregektől, hogy a másfalusi legények azért szerettek Hídvégre házasodni, mert itt kevesebbet kellett dolgozni, mint otthon. Ez nem így volt valójában, mert itt is meg kellett fogni a munkát minden időben. Talán a hídvégiek jobban és okosabban tudták beosztani a szabadidejüket, innen eredhet a mondás. Igaz, hogyha eső esett, nem lehetett a mezőn dolgozni, máris leültek kártyázni az utcán. Több alkalmas hely is volt erre a faluban, ahol sokszor addig ment a kártyajáték, míg följavult az idő, lehetett menni a mezőre. A négy személyből álló kártyázó csoportokat mindig népes nézősereg vette körül, akik a játékba is belebeszéltek, tanácsokat adtak. Kellett némi tudás és gyakorlat is, mert bizony volt néhány idősebb, akiket nehezen lehetett legyőzni. Ezek nem is ültek le tudatlanokkal, csak velük egyenrangú társsal. A filkózás volt a legismertebb játék. Majd’ minden alkalommal ezt játszották. Fehér János koma volt az egyik legjobb kártyázó abban az időben. Engem is sokat tanítgatott a játék titkaira, amit sohasem sikerült rendesen megtanulnom. Sokszor mondogatta: hát belőled se lesz sose jó kártyázó! Igaza lett, mert nem is lettem az. Két helyen volt a faluban az út mellett hosszú, erős fából készült pad. Itt gyülekezett esténként és vasárnap délután a férfiak javarésze. Itt tárgyalták meg a világpolitikát és a nap eseményeit. Ha valaki a héten újságot vett, ide hozta, és egy olvasni jól tudó fölolvasott belőle a többieknek. Mindenki a saját elgondolása szerint fejtette ki véleményét. Egyesek mindig tudni vélték, mit kellene tenni a nagypolitikában, hogy rend és béke legyen a világon. Sajnos, már akkor is zavaros idők jártak, és a politika is mindig másképpen alakult, akárcsak napjainkban. Voltak olyanok is, akik annyit értettek a politikához, mint tyúk a tojáshoz. De ezek voltak mindig a leghangosabbak. Ha valaki elég gazdag volt, mondhatott akármilyen lehetetlenséget, mindenki elhitte neki. Esténként, amikor az etetéssel, itatással végeztek, itt gyülekezett majd’ mindenki. Ritka volt a faluban az olyan ember, aki nem szeretett kimenni az útra. Sokszor, ha az idő is kedvezett, a késő esti órákig együtt maradtak. A pádon elsőbbségi jogot élveztek az idősebbek. A fiatalok csak akkor ülhettek le, ha volt üres hely. Ilyenkor az idősek meséltek a háborús élményeikről. Közülük sokan megjárták a különböző országokat. Volt egy János bácsi nevű, aki kicsi koromban mindig a térdén lovagoltatott. O látta a falusiak közül egyedül a kínai Nagy Falat. Sokat mesélt ezekről az időkről, élete végéig büszke is volt erre. Több éves hadifogsága idején eljutott Ázsia legtávolabbi városába, Vlagyivosztokba. Majd több évig tartó utazgatás után érkezett haza szülőfalujába. A két háború közötti időben jónéhány falusi a nyugat-európai országokban kereste kenyerét. Voltak, akiknek kedvezett a szerencse, házat építettek, földet vásároltak, de legtöbbjük úgy jött vissza, ahogy elment, kevés eredménnyel, vagy teljesen anélkül. Az Újvilágba is elindultak néhányan szerencsét próbálni. Ezek közül csak egyre emlékszem, aki nyugdíjas korában néhányszor hazalátogatott. O szokta mesélni, hogy mindenhol meg kell dolgozni a jólétért, és hogy valakinek pénze legyen, sok minden másról le kell mondani. Ajándékot nemigen hozott a rokonoknak, de szeretett vendégeskedni, mindenhova elment, ahova csak hívták. A látogatásainak a halál vetett véget. A falu közepén állott a szoknyás harangláb. A harang csengő hangja messzire hallatszott a tiszta, csendes időben. A képen a sárga épület a szülői házunk. Mellette, a mainak a helyén szoknyás harangláb volt, mint sokfelé itt, Hetésben. Amikor az elöregedett, a hatvanas évek közepén újat építettek helyette, tégla építményre tették a harangot. Meg is változott a hangja! Korántsem olyan szép azóta, mint azelőtt volt. A szoknyás harangláb alja tágas volt, mi gyerekek nagyon szerettünk ott cicáznil A faluban a harangláb mellett, Kati néniék és Vörös Jánosék előtt is volt pad. Az asszonyok a haranglábhoz ültek össze. Volt egy különc is a szomszédban, aki sohasem jött ki közénk beszélgetni. Nagyon fösvény ember volt, igaz, nagyon szegények is voltak. A férfiaktól azért ültek külön az asszonyok, mert bizony ott huncut dolgokat is gyakran elmeséltek, amit asszonyfülnek nem illett hallgatni. Az asszonyok, igaz, nem beszél-