Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

A hídvégi ráérő emberek

tek illetlen dolgokat, de mindenki tudta, hogy ha a férjük ügyetlen volt, tartottak szeretőt mellette. Erről sok történet keringett, és máig is kering a faluban! Az egyik gyerek is kiabál: sógorom, sógorom! Ne úgy mondd! Apád vagyok, nem sógorod! Máskor meg éjszaka a gyerek hangokat hall az anyja ágya felől. - Mama, ki van itt? - kérdi a gyerek. - Hallgass, Isten bácsi! - Utána a faluban a férfit, aki meglátogatta a menyecskét, Isten bácsinak hívták a többiek.

A régi harangláb előtt is volt egy pad. Ide ültek vasárnap és ünnepnapok délutánjain az asszonyok. Itt pletykáltak, beszélgettek a mindennapi dolgokról egészen az esti otthoni munka kezdetéig. Amikor eljött a vacsorafőzés és az állatok etetésének az ideje, mindenki hazafelé indult. Vacsora után elfújták a lámpát, nyugovóra tértek a falusiak.

Azóta már minden megváltozott. A lakosság gyorsan fogy, több a temetés, mint a keresztelés. Néhány házban már csak egy idős ember vagy asszony él. De vannak teljesen üres házak is a faluban, ezeknek már sohasem lesz lakója többé. Házasságok is elég ritkán köttetnek, így hamarosan a falu felének nem lesz lakója. De más falvakban sem jobb a helyzet, sőt, sokszor még rosszabb.