Zágorec-Csuka Judit (szerk.): Lét és nyelv és nyelv, identitás, irodalom (Lendva, 2009)
Lét és nyelv konferencia és kerekasztal beszélgetés - Hagymás István: Lét és nyelv - Létnyelv - nyelvlét
A kétnyelvű oktatás véleményem szerint az elmúlt totalitárius rezsim terhes öröksége, amelyet megszenvedett a többség és kisebbség egyaránt. Adott körülmények között ugyanis az a jellemző, hogy a kisebbség előbb-utóbb úgyis elsajátítja a többség nyelvét, de a többség is mutat bizonyos hajlandóságot arra, hogy a kisebbség nyelvét megtanulja. Ha viszont a többségi nemzet tagjait arra kényszeríti a hatalom (mint ahogy ez a kétnyelvű ez esetünkben a kétnyelvű oktatás történetében megesett), hogy kötelezően tanulja az oktatási intézményekben a kisebbség nyelvét, akkor ez szükségszerűen ellenállást, a kisebbség (és nem a hatalom) elleni ellenérzést generál, a kisebbségben pedig tovább növeli az amúgy is meglévő félelmet és bizonytalanságot. Úgy is mondhatnánk, hogy a többség, vagyis a muravidéki szlovénség akarata és beleegyezése nélkül keveredett bele (a politika révén) a kétnyelvűségi oktatás malmaiba (őrlődve benne), és ezen a réven áldozatává is vált egy olyan játszmának, amelynek játékszabályait a jugoszlávizmus jelmezébe bújtatott pártideológia elméleti és gyakorlati megvalósítói diktáltak valamikor. A mesterségesen létrejött, létre hozott vagy kieszközölt, netán manipulált népszavazás útján létesült államok természetesen, maguktól estek szét,, saját belső ellentmondásaik, hazugságaik eredőjeként. Nem volt ez másképpen az egykori Jugoszláviával sem. A „jugoszlávság” (valaha létezett ilyen nemzeti hovatartozás is: leginkább a vegyes házasságokból született gyermekek választották - jobb híján - maguknak ezt a furcsa nemzeti - nyelvi identitást) szocialista - kommunista mezében tetszelgő nagy szerb nacionalizmus (félretéve minden testvériséget és egységet, minden internacionalizmust), atombombaként robbantotta szét a délszláv álmot, államot. Ez a volt kirakat-ország, a maga specifikus szocialista önigazgatásával és ún. el nem kötelezettségével, öndicsérő kórusával, kényszeres önigazolásával, sok tekintetben emlékeztet arra a muravidéki kirakatra, amelyben a kétnyelvűnek nevezett oktatás trónol a világ csodájára és a magunk „dicsőségére”. Ahogy az önigazgatást sem sikerült „önigazolni”, és nyom nélkül eltűnt, úgy a kétnyelvű oktatás is, a maga intézményeivel, a nyelvvesztés illetve nyelvromlás - nyelv csere nyilvános fórumaként működik immár ötven esztendeje. Ötven év, kétszázötven év... Talán éppen most, a magyar nyelv évében, a kétnyelvű oktatás ötvenedik szomokonferencia és kerekasztal beszélgetés LÉT ÉS NYELV 27
