Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben - A Maribori Magyar Intézet kiadványai (Lendva - Maribor, 1999)
Kétnyelvűség és anyanyelvűség
magyar nyelvhasználata törvényszerűen más, mint az egynyelvűeké; nemcsak az előbb említett, szinte megbonthatatlannak látszó monoglosszia miatt, amelyet a standard nyelvváltozat érvényesülési lehetőségének korlátái konzerváltak, hanem a többségi nyelv igen erős hatásának következtében. A kisebbségi vagy kétnyelvű anyanyelvváltozat szlovén szókölcsönzései, a tükörszók használata, az idegen szerkezet lefordítása eredményezte “magyartalanságok” nyelvi univerzáléknak számítanak már (vö. Lanstyák I.: Nyr. 1993: 475). A kód további korlátáit a szókincsbeli fehér foltok jelentik: a magyar nyelvhasználat “konyhanyelvi” szintre szorul vissza mindinkább, tehát a szakszókészlet elemei, a különféle terminus technicusok teljesen ismeretlenek még a szakmabeliek számára is. Különösen azok helyzete nehéz e tekintetben, akik még nem kétnyelvű középiskolában végeztek, mivelhogy akkor ilyen még nem volt. Csak saját maguk tudtak jártasságot s eligazodást szerezni a szakkifejezések útvesztőjében, ha magyarul akartak szólni az ügyfelekhez, illetve lehetővé akarták tenni az oly sokat emlegetett magyar ügyintézést. 4. A kétnyelvű magyar nyelvváltozat másságának vázlatos bemutatása a teendőknek is irányt szab. Valóban a kétnyelvűsödésen van a hangsúly: az anyanyelv minél tökéletesebb ismeretén és használatán, a kettősnyelvűség érvényesülésén az anyanyelven belül, s az idegenségek tudatosításával - merthogy ezeket csak éles oppozícióban érzékeli a beszélő - a hibák kijavításán, de legalábbis csökkentésén. Tény, hogy idegenben nehéz összeegyeztetni az anyanyelv megőrzésének és fejlett fokon való használatának inkább eszmei és érzelmi gyökerű igényét a mindennapi gyakorlat és a létérdek követelte idegennyelvűséggel (NyKk. 222), ám nem lehet elégszer hangsúlyozni: a környezetnyelv minél tökéletesebb birtoklásának is az anyanyelvi kompetencia magasabb foka a feltétele. A szlovén nyelv megtanulásának folyamatában (amennyiben ez nem az iskoláskor előtt történik), valamint annak használatában nem a “kénytelen vagyok” elvét kellene tudatosítani és hangsúlyozni, hanem azt, hogy “több leszek” (vö. Bokor J.: Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat, 144). S akkor esetleg elvárható lenne ugyanez a szlovének oldaláról is: nekik sem kötelező kényszerűség a másik nyelv aktív birtoklása, hanem a közös múlt, jelen és jövő, a közös föld embert gyarapító lehetősége. Ezt a “naiv romantikus ábrándot” valamelyest igazolni látszik az a tapasztalat, amelyet hallgatóim elmondásaiból ismerek: az ún. környezetnyelvi-magyar csoportok magyarországi kirándulásain a gyerekeknek sikerélményei vannak bevásárláskor, az utcán, egyszóval a mindennapi kommunikációs helyzetekben. Korábban, amíg együtt voltak kénytelenek tanulni a magyar anyanyelvűekkel a magyar nyelvtant, az irodalmat, legtöbbjük - finoman fogalmazva - nem szerette a magyarórákat. S nem a magyar nyelvet. És nem a magyart. Mig a szlovén-magyar másfélnyelvűség elérendő célnak tekintendő az egyik oldalon, a másikon - ugyanez - az integrálódás jele lenne. A stabil, spontán kétnyelvűség, az anyanyelv és a környezetnyelv magas fokú ismerete a mérce a szlovéniai magyarság számára, s ebben a fő hangsúly az anyanyelven van. A kétnyelvű oktatáson kívül ebben óriási a nemzetiségi sajtó szerepe. Az a közösség, amely írott szóval is küzd a megmaradásért, érzi ennek felelősségét. Kell, hogy érezze. Ugyanígy a kulturális élet egyéb területei is az identitás megőrzésének szolgálatában állnak: tánccsoportok, szavalókórusok, citeraegyüttesek, színjátszókörök, énekkarok, népdalkörök kovácsolnak közösségeket, formálnak egészséges tudatot, gazdagítva ezzel mindkét nép kultúráját. 5. A szlovéniai kétnyelvűség-képnek az eddig felidézett területek szeletei csupán: oly sok minden idetartozna még. Eddig - a Hegel-féle triadikus ritmust követve - tézisekről volt szó, a kisebbségi nyelvi lét egy darabjának téziseiről. S mivel minden tézis magában hordja antitézisét, következzenek hallgatóim válaszai a téma kapcsán. Olyan fiatalokat kérdeztem meg, akik részesei voltak a kétnyelvű általános- és középiskolai oktatásnak, s most egyetemistaként magyar szakos tanári vagy egyéb értelmiségi pályára készülnek. Hallgatóim egy csoportja önkéntes alapon, név nélkül, kb. 60 percben írásban, magyarul válaszolt kérdéseimre. Hadd köszönjem meg ezúton is segítségüket! A 3 szlovén és 12 magyar anyanyelvű hallgató öt kérdésre adott válaszaiból részleteket közlök csupán, semmiféle kommentárt nem fűzök 48
