Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben - A Maribori Magyar Intézet kiadványai (Lendva - Maribor, 1999)
Kétnyelvűség és anyanyelvűség
metrikus kétnyelvűség sajnos nem kecsegtet kedvező távlatokkal: az őshonos kisebbség esetében jóval nagyobb ugyan az esély általában az anyanyelv megőrzésére, a szociológiailag alárendelt nyelvi helyzet viszont a nyelvi asszimilációnak kedvez inkább (vő. Bartha Cs.: i. m.). A kétnyelvűség állapot, amely elvileg, társadalmi-kollektív szinten két nép-, illetve nyelvcsoport kényszerű (csak ritka esetben önkéntes) összekapcsolásával egy pillanat alatt létrejöhet. A kollektív kétnyelvűségben élő egyének kétnyelvűvé válása folyamat, s ezt segítheti vagy gátolhatja az iskolai oktatáson kívül a nyelvi érintkezés minden szintje. Hozzátehetjük: a kétnyelvűsödésnek számos nyelven kívüli tényezője van, sőt, talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a folyamat pozitív vagy negatív katalizátorai elsődlegesen nem nyelviek. A genetikai elsőbbség a természetes kétnyelvűsödésé, intézményesítése a társadalmi és egyéni, illetőleg többségi és kisebbségi kétnyelvű tudat terméke. 3. A kétnyelvű oktatás Szlovéniában példa értékű; történetének felvázolására sem idő, sem szükség nincsen, hiszen a jelenlévők többsége nemcsak ismerője, hanem aktív résztvevője a folyamatnak, sőt az elmélet megalkotása, annak korszerűsítése is az ő nevükhöz fűződik. Azt az elvet, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken nemcsak a kisebbség sajátítja el az iskolában a többség nyelvét, hanem a többség is a kisebbségét (vö. Bokor J.: Hungarológiai Napok, Szombathely, 1986. 128-31, uő.: Nyr. 1995: 393-7, Guttmann M.: Nyr. 1989: 175-80, Varga J.: Muratáj, 1989/1. 33-7, Vörös O.: Múlt jelen és jövő konferencia, Lendva, 1995. dec. 2.), valóban csak szuperlatívuszokkal lehet illetni. Miért beszélnek akkor mégis egyre többet a kétnyelvű oktatás csődjéről (Varga J.: Népújság, 1996/6. 11), tévutakról, zsákutcáról (vö. Gyivicsán Anna: Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat, Budapest, 1995. 57), hiányzó módszerekről, kilátástalanságokról, elégtelenségekről? Azért-e, mert napjainkban a kétnyelvű iskolák magyar diákjai nem tudják tökéletesen anyanyelvűket, nincs meg bennük a standard magyar kommunikációs kompetenciája, a kód több oldalról hiányos (volt valaha teljes?); esetleg az a dolog rákfenéje, hogy a szlovén anyanyelvű gyerekek nagy része alig vagy egyáltalán nem tanulja meg a kisebbség nyelvét? Ki kétnyelvű akkor az iskolában? Sem a magyarok, sem a szlovének, hisz mindketten a szlovént tudják jobban és használják gyakrabban - ki anyanyelvként, ki környezetnyelvként. A magyar nyelvi kód egyik “hiányossága” a göcseji-hetési nyelvjárás szinte Trianon-kori, a mai magyar dialektusokhoz viszonyítva erősen archaikus változatának túlsúlya, a magyar egyesnyelvűség a kétnyelvűségben. A vasfüggöny-szindróma után, amikor is a benzinturizmus az egyik, s a bevásárlóturizmus a másik oldalon egyre több közeli és távoli szomszédot hozott a két országba, kiderült, mintha nem értené egymást a “kétféle” magyar. Ez a felismerés elindította, illetőleg felerősítette a kettősnyelvűsödés igényét: a nyelvjárási beszéd kompetenciájának megőrzése mellett a mai magyar köznyelvi változat elsajátítása égetően fontosnak bizonyult. Az 1990-es iskolai reform, a háromlépcsős magyar oktatás már jelentős, érezhető változást hozott: hallgatóink közül egyre többen és mind gyakrabban élnek a szituatív kódváltás lehetőségével, jóllehet a váltás még erősen tudatos, spontaneitásához sok időre és következetes tudati ráhatásra van szükség. Az anyanyelven belüli mélyülés, a változatokkal való élés mindenképpen nyelvmegőrző tényező, mig a kétnyelvűsödés - amennyiben nemcsak társadalmi, de egyéni szinten is aszimmetrikus irányra vált - a nyelvi asszimilációnak kedvez. Teljesen egyértelmű: egy magyar nyelv van. Ennek többközpontúságát többen állítják (vö. Lanstyák I.: Nyr. 1995: 213), mások megkérdőjelezik, sőt elutasítják (vö. Derne L.: Nyr. 1995: 357-65). Egy dolog viszont nagyon fontos: az, hogy az anyaországon kivül beszélt standard változatok semmiképp sem deviáns vagy provinciális nyelvi rendszereknek tekintendők, hanem olyanoknak, amelyek sem nem rosszabbak, sem nem jobbak az eredetinél, csupán csak - mások (vö. Lanstyák I.: i. m.). A kisebbségi magyar nyelv különfejlődése tény, amelytől nem félni kell, hanem elfogadni, s ennek tudatában, a specifikus körülményeket figyelembe véve munkálkodni megmaradásáért. A kétnyelvűek 47
