Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben - A Maribori Magyar Intézet kiadványai (Lendva - Maribor, 1999)
Kétnyelvűség és anyanyelvűség
nagyobb településcsoport sem, ahol a számon tartott kisebbség az abszolút többség, mert lélekszámúnak aránya meghaladja a 75 %-ot is (1. a mellékelt térképet). A leirt területnek mintegy felén legalább két (nyelvi) nemzetiség keverten él. (L. Dr. Rónai: i. m. 107). A fenti kép alapján bátran mondhatjuk, hogy most már nem a század első felének, hanem a ma gazdasági életének mobilitása miatt is legalább a nemzeti-nemzetiségi tömbök találkozásának régiójában nem csupán kultúra-megőrzési célból, de gazdasági okokból is szükségszerű a kétnyelvűség. Ha az természetes módon nem zajlik, az államnak is szorgalmaznia kell. Ahhoz ugyanis, hogy a spontán kétnyelvűség egy idő után ne hajoljon el az egyik nyelv dominanciája felé, az utóbbi évszázad fel-fellángoló nacionalista törekvései után az államok, de legalább az értelmiség mérvadó részének akaratára is szükség van. A térség kétnyelvűségének, kétnyelvűségeinek megfelelő szintű megalapozását csak az oktatás, azon belül is a közoktatás feladatául kell tenni. Erre a legmesszebbre mutató kísérlet éppen itt Szlovéniában történt. Tanulságainak tudományos megfogalmazására kötelez az eltelt idő, a célok fennköltsége és az emberi tisztesség. Értékeléséből a térség egésze nyerne. Erről itt és most részletesebben nem kívánok szólni, mert a program további részében nálam avatottabbak megteszik azt. Szeretném azonban röviden elemezni azokat az oktatási változatokat, amelyeket a térség különböző államai ma megvalósítanak az ún. kisebbségi nyelv mint anyanyelv vonatkozásában: 1. A kisebbségi anyanyelvű oktatási modell, amelyben az oktatás minden szintjén az egyetemig lehet tanulni. A kétnyelvűséget a többségi nyelv magas óraszámú intenzív tanításával célozzák meg. Ez alkalmas lehet arra, hogy az a résztvevő, aki később mindkét nyelvet használja is, anyanyelvi dominanciájú kétnyelvűvé váljon. Ilyenre a koszovói albánok és rövid ideig az erdélyi magyarok, valamint kis részben (a tanítóképzés vonatkozásában) a szlovákiai magyarok körében volt példa. Megszervezése után az állam mindenütt kísérletet tett a jól működő rendszer korlátozására. A még működő rendszernek is volt azonban egy szépséghibája, hogy az állam többségét alkotó nyelvi nemzet tagjai számára nem szorgalmazta a kétnyelvűséget ott sem, ahol az ténylegesen nyelvi kisebbségben volt. 2. Kisebbségi anyanyelvű közoktatási modell, melyben a középiskola végéig részesül a tanuló az előző pontban leírtak szerint. Erre különböző időszakokból a legtöbb országban volt példa. Ugyancsak eredményezhetett magas szintű kétnyelvűséget, legfeljebb a szaknyelv tekintetében rendelkezett korlátozott nyelvi kóddal, ha anyanyelvű szakirodalom olvasásával nem igyekezett hiányosságát pótolni. A modell fordított alkalmazásáról itt sem tudunk. 3. Kétnyelvű (ún.) alternatív oktatási modell. Az ebben részesülők a tantárgyak egy részét, leggyakrabban a társadalomtudományi tömböt, anyanyelvükön, más részét az ún. többségi (gyakori politikai indíttatású kifejezéssel, állam-) nyelven tanulják. Ebben a formában a két nyelv óraszáma nagyjából azonos. Tapasztalataink szerint itt a kétnyelvűség dominanciája a kisebbségi anyanyelv kárára megváltozhat, tehát indukálhatja a nyelvcserét az anyanyelv presztízsének csökkenése révén. 4. Kétnyelvű oktatási modell, melyben az ismeretek megszerzésének minden szintjén mindkét nyelv az oktatás eszköze. Akkor lehet eredménye (mivel olyan helyről van csupán tapasztalat, ahol a kisebbség egyben kis lélekszámú is), ha a veszélyeztetett kisebbségi nyelv nagyobb támogatást kap. Minden más esetben fél- vagy két félnyelvűséghez, korlátozott nyelvi kódhoz, később pedig tömeges nyelvvesztéshez, nyelvcseréhez vezethet. Ez egyben kultúravesztéssel is jár. 5. Végül ugyan nem nevezhetjük modellnek, mégis szólnunk kell arról a gyakorlatról, amikor a (főként) kisebbségi gyereket 6-7 éves korában ún. alámerítéses módszerrel nem anyanyelvű iskolába adják. Majdnem mindig ilyen helyzetbe kerül a nemzeti tömbjét elhagyó család utóda (szórványba kerülés), a nyelvváltást önként vállaló család gyermeke, és emberjogi szempontból is sajátos módon a 15
