Székely András Bertalan (szerk.): A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Budapest - Szentgotthárd, 2006)
Dráma - Huzjan, Zdenko: Kapcsolatok (novellarészlet)
lottakat látott volna, és amikor a családi albumban felfedezte a halotti fényképet, már tudta, hogy apját is egy fakoporsóba tették, amely néha éjszaka hangokat ad. A hosszú téli éjszakákon gyakran valami szúrta a szívét, de nem panaszkodott, hanem tűrte a fájdalmat, amely nem múlt el. Amikor belázasodott, édesanyja mellé ült és nézte, bámulta, de ő idéüenül elfordult és behunyta a szemét, hogy anyja vigasztalását kikerülje. O szótlanul ült mellette és megfogta a kezét, majd könnyed érintéssel megigazította a hajtincseit az izzadt homlokán. Egyszer tél közepén édesanyja elküldte a vágóhídra, amely a város szélén volt. Ott egy véres kötényű emberrel találkozott, aki hangosan kínálta neki az állati vért, arra hivatkozva, hogy jót tesz az ember egészségének, s ez a vér forró volt, hiszen éppen akkor folyt ki az ordító állat torkából. Amikor a felkínált vér megérintette az ajkát, az íze öszszekeveredett a húgy illatával, amelyet akkor áradt ki az istállóból, ahol a marha várakozott megelőzőleg a lemészárlására, és ahol a hó tiszta illatával gőzölgött a tárgya. Úgy érezte, hogy ez az ő világa, ez a világ, amelyet édesapja hagyott rá. A férfi, aki öntötte a vért, azt követően felemelte a levegőbe, és ebben az ölelésben megérezte az erejét, felnőtti énjét, amely zavarossá tette, s így hagyta el a véres társaságot, habár szeretett volna még biztonságot adó kezek közt lenni, amelyek erős sújtással kettévágták a nagy fehér testeket. Amikor a borbélytól távozva, kicsinosított és nedves fejjel az utcára lépett, megcsapta a hideg szél a füle mögött. Elővette a zsebkendőjét, amelyet az édesanyja minden szombaton a zsebébe tett és letörölte a nyakát, majd belépett az első kocsmába, ahova a felszolgáló hívta be, a nyitott ajtónál állva. A kocsmárosné kávét tett eléje, amelyet az ablaknál szürcsölgetett, majd kifelé nézett az utcára. A háború után történt, amikor néhány katonatiszt a katonákkal együtt menetelt lefelé a főutcán, de félig vittek, félig húztak egy fekete zongorát. Az ablakok, annak ellenére, hogy szombat volt, amikor a háziasszonyok, valamint a cselédeik takarítani, szellőztetni és porolni szoktak, mégis zárva voltak. Az emberek, akik túlélték a háborút, ott maradtak a bezárt ablakaik és ajtóik mögött, várták a sorsuk jobbra fordulását, azt a kis megmaradt időt így akarva eltölteni. Egy májusi, szombati napon, tömegesen jöttek az emberek a hivatalába, amelyet kinyitott a hétvégén is. Annak ellenére, hogy az emberekből hiányzott az önbizalom, mégis eljöttek keresni az igazságukat, általában akkor, amikor a közhangulat is rossz volt, az embereket testileg is kikészítette kegyetlenül mindez, így sírva mentek haza. A sötét, majdnem szelíd tekintete valamilyen választ mégis adott a követelésekre és kérésekre, meg azt is sugározta, hogy megérti az életüket, sőt meg is szeretné velük osztani azt. Valójában pedig minden esetben távol tartotta magát az egésztől, és elzárkózva élte meg a helyzetet. Az asztal másik oldalán ült. Majdnem mozdulatlanul hivatalnokoskodik azokon, akik alázatosan mentek be hozzá, és akiket csak a fejével irányított, piros szalaggal a bal karján. Azon a kora reggeli, májusi napon is valaki halkan kopogott az ajtaján, némán ült, frissen megborotválkozva, és félhangosan engedélyezte a belépést. 142
