Székely András Bertalan (szerk.): A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Budapest - Szentgotthárd, 2006)

Dráma - Paušič, Olga: Az árulók (ifjúsági regényrészlet)

- Ez csak neked tűnik így, fiam! - hallatszott egy férfihang a háta mögül. - Mit fogsz csinálni azután, hogy harmincéves leszel, vagy többet már nem jársz diszkóba?

Megfordultak. Egy mosolygós, bajuszos arcú ember figyelte őket, akinek a homloka, az őszülő haja alatt, már ráncos volt. Valószínű, hogy a táncolok közül valakinek az apja lehetett.- A legegyszerűbb kritizálni és nevetségessé tenni valakit, nem igaz? Mutassátok meg ti, mit tudtok! - mondta.

Nem tértek magukhoz. Néhány szülő még állt a hátuk mögött, akik hallották a férfi szavait. Tone legszívesebben belesüllyedt volna a földbe. Régóta nem szégyellte így magát, érezte, hogy nagyon piros lesz az arca.

Meglökte Jankót, hogy menjenek már, s aztán ügyesen kiosontak. Janko kint is még vörös volt, mint az esti alkonyat.- Menjünk haza - határozta el magát Tone -, ma mindenből elegem van! Végig kell gondolnom mindazt, amit Nináról mondtál.

Janko halkan, sietősen jött mellette.- Nehogy kiadjál, eláruljál, hallod!?- Te nyúl! Mi lenne, ha az én bőrömbe bújnál?

Jankót rossz érzés töltötte el. Tone elvált tőle a bejáratnál, és nem törődött azzal, hogy az megkérte, vigye haza. Feltette a sisakját, és elrobogott Hármasmalom felé. Mérges volt az egész világra. Minden rosszul ment neki! A korai szürkületben minden még kilátástalanabbnak tűnt, mint régen. Janko mégsem a barátom! Es Dejan sem jobb. Az iskola elviselhetetlen, unalmas, fojtó volt! Önmagának is értelmedennek tűnt, valaki, aki célok, óhajok nélkül él... pedig az anyja azt mondta neki, hogy ezek a legszebb évei, amelyekre az ember szívesen emlékezik majd. A fenéket a legszebb! Ő azt érezte, hogy már régen nem élt meg semmi szépet. Minden nap gyűrődés, törtetés, idegeskedés... Senkivel sem tudod megbeszélni a dolgokat, senkiben sem bízhatsz meg, senkire sem támaszkodhatsz. A nagy köd közepette Tone rádöbbent, hogy nagyon magányos.

137