Székely András Bertalan (szerk.): A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Budapest - Szentgotthárd, 2006)

Dráma - Ružič, Ernest: Érd (regényrészlet)

Lehangolt a reggel, habár már elmúltak az első júniusi napok, és újra megelégedéssel nézhetném, mennyire gazdag lesz a búzatermés.

Szomorú volt a reggel, mivel Szerénának el kellett mennie egy Győr és Sopron közötti faluba, ahol riportot kellett készítenie. A búcsúzás sokáig tartott, tovább a szokásosnál, ezért a sofőr, Szeréna újságíró kolléganője néhányszor dudált, mert sokáig tartott a várakozás.- Szerdán délutánig megjövök, és azonnal felkereslek - mondta még, mielőtt lefutott a lépcsőn a kocsi felé.

Furcsán érzem magam, mert egyedül maradtam a házban, ahol Szeréna szülei laknak, de most ők sincsenek, meg a testvéréről sem hallottam semmit, ki tudja, hogy hol utazgat vagy alkot. Múlt éjszaka Szerénával a magányról beszélgettünk, amely ebben a nagy házban is érezhető, és arról elmélkedtünk, hogy milyen érzés lesz, amikor majd a parasztházba költözünk. Megbeszéltük, hogy ősszel beköltözünk a parasztházba, de meghagyjuk az én lakásomat is, mint köztes állomást, szükség esetére, de állandóan a parasztházban fogunk lakni.

A parasztudvar rendezett, jobban nem is lehetne. Mindenki részt vett a felújításában, a legkorszerűbben újítottuk fel, a műszaki munkálatok mellett sikerült megőriznie a múlt patináit és az otthonosságot.

A mi hátunkat éreztük magunk körül, alattunk és fölöttünk, magunkban is éreztük, úgy beszéltünk róla, mint valami élőlényről, arról, ahova utazunk, ahol maradni fogunk. Ilyen volt a búcsúzás is az udvartól: az volt az érzésünk, hogy nem válunk el, nem hagyjuk ott a holt anyagot, a különböző anyagok kupacát, amelyek egyébként logikusan kötődnek egymáshoz, és rendezettek, hanem hogy valami élőt hagyunk ott, aki tőlünk búcsúzik, habár nem hall minket, de mélyen érez, megérez bennünket a saját létezésével.

A ház körül sok munkálatot magunk végeztünk, Szeréna a könnyebbeket, habár a gyöngédsége ellenére sosem mutatta meg, hogy mit nem tud elvégezni, míg én kaszáltam, és olyan simára kaszáltam a füvet, mint ott, azon a részen, ahol korábban kaszálógéppel kaszáltak. Ekkor arról beszéltem, hogy édesapámmal annak idején milyen korán szoktunk felkelni, és még sötétben mentünk el a rétre, hogy reggel nyolc-kilenc órára befejezhessük a kaszálást, hogy a nagy nyári forróság elől meneküljünk. Sosem felejtettem elmondani, mennyire vártam azt a pillanatot, hogy édesanyám megjelenjen, és reggelit hozzon a nagy cekkereiben. Meg voltam győződve arról, hogy anyám tálalja fel a legfinomabb reggelit a világon, néhány évtized múlva pedig rádöbbentem, hogy ez a gazdagság csak a fiatalkori képzeletemben létezett.

A délelőtt unalmasan, lényegtelen dolgokkal telik. A telefon is ritkábban cseng, mint általában. Dominik hív fel és megkérdezi, hogy érvényes-e a meghívás a parasztházhba, ahol Damjanával, velem és Szerénával szeretnék eltölteni a szabadságuk egy részét. Úgy búcsúzunk el, hogy meg vagyunk elégedve, hiszen vár ránk néhány kellemes nap egy barátságos környezetben, ahova Szerénával már hazamegyünk, ahol igazi falusiaknak érezhetjük magunkat.

Délben felhív Szeréna és eldicsekszik, hogy befejezte a munkáját, és Ilonával, a riportemővel Érd felé tartanak.

132