Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
Attila történeteknek”, ennek az eseménynek is van azonban egy mélyebb rétege, értelme, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha újra a nevek után járunk, ha azzal a bizonyos jelentőségélménnyel felvértezve „bontjuk ki a mesét”, hiszen a szinkronicitás, a törvényes véletlen ezen a réven juttat el bennünket a mitikus József Attiláig. A kulcs természetesen ezúttal is a szó, a név, és úgy hangzik: Márta. A kis Gebe lány keresztnevéhez híven maradt a parton, onnan el nem mozdult, maga volt a megtestesült mart, a Maros folyó Mártája... Attila (szintén saját keresztnevének megfelelően) a folyót „alakította”, és kénytelen volt véghezvinni a gondviselés által rámért haldoklást, vagy hogy stílszerűen fogalmazzunk: „Marosba-gebedést”... És ami az életben „nem jön be”, azt a teremtő ige: a vers szólítja, dicséri nevén, Napján/napján: Névnapi dicséret Rózsás ajkaidon mámoros élet él, munkás két kezeden nyílik a friss tavasz, hajlós-szál derekad — nincs fakadóbb virág! Hűs és drága zafír szemed. Nem dicsérhetem én termetedet sehogy. Oly mű nincs sehol, mely vele érne fel - márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él. Benned vér dübörög, piros. Istentől ragadott bronzkoszorú hajad, arcod lent a pokol dús tüze érlelé, dombor kebled, ime, fénylik, akár a gyöngy. Krisztust vesztene el bokád! Te vagy Máriaként asszonyok asszonya! Nem méltó tereád senki se, jól tudom. Ám én azt akarom, hullva borulj elém, mondván: El ne veszíts! Szeress! A Névnapi dicséret első olvasatban tulajdonképpen alkalmi vers, de rendhagyó módon éppen az „ünnepelt”, a dicsérendő neve, a Márta nem hangzik el egyszer sem. Mégis a nagybetűs névnek és a hozzá tartozó n(N)apnak a köszöntése a poéma. Ezúttal is azt tapasztalhatjuk, hogy a 94
