Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”

tiltott gyümölcsbe. Flóra tehát a nő-őst, az első asszonyt, Évát testesíti meg ebben az összefüggésrendszerben, míg Attila az első embert, a férfit, Ádámot alakítja (a név jelentése egybecseng az Attila név egyik jelentésével, ti. az atyáéval), amikor megízleli a bűn gyümölcsét. Addig a pillanatig, amíg az almához nem nyúl, még ártatlan, szűzi, gyermeki lény, az alma elfogyasztása révén viszont „zord bűnös”, és éppen az eredendő bűnt kell megbűnhődnie azzal, hogy az Adámban lakó messiás, a megváltó áldozati szerepét is el kell neki játszani, ahogy írva vagyon (ti., ahogy maga magáról - mint az evangélisták Jézusról - megírta): „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám.” (Nem emel föl, részlet)

Ahogy a két bibliai fa: Adám édeni fája és Krisztus keresztfája is egy tőből erednek, úgy kapcsolódik össze Adám és a messiás ősképe is József Attilában. Érdekes számmisztikái szinkronicitás is fellelhető ebben a hármasságban: Az Adám szó számértéke 18, míg a messiás szóé ennek fordítottja, 81. Ha a számokat összeadjuk, összegül mindkét esetben kilencet kapunk (ti. 1+8 = 9, ill. 8 + 1 = 9). A kilenc az háromszor három (emlékezzünk vissza Bak doktor már idézett, József Attiláról írt tanulmányára), de ami még izgalmasabb, a kilences számjele valójában egy fordított hatost ír le, a hatos pedig József Attila „kedvenc száma” (tudjuk, ő volt a hatodik gyermek a József családban, az a bizonyos vashatos...).

Visszatérve az ó- és újszövetségi párhuzamokhoz: Adám bűnbeesése ugyanúgy az evéshez kötődik („almás reggeli”), mint az utolsó vacsora elfogyasztása Krisztus szenvedéstörténetének a kezdete, húsvét táján...

József Attila „utolsó vacsorája” is a hús vételével kezdődött (tudjuk, a hentesnél), méghozzá csengőszóra. (Húsvét szavunk - lényegre törően - arra utal, hogy a húst - böjt után - immár „magunkhoz vehetjük”, ehetünk belőle.)

A keresztény liturgiában a szentmise csúcspontja az ún. átváltozás, amit szintén csengő hangjai jeleznek. Ez az a pillanat, amikor a pap felmutatja az ostyát és a bort, és amelyek a szertartás során visszalényegülnek Krisztus testévé és vérévé. Ebben az aktusban a szentatya valójában Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott szavait ismétli meg:

„Vegyétek és egyétek, ez az én testem! (...) Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára!” (Mt 26, 26-28.)

57