Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
forrásból fakadnak. A vers, mintha a Nagyon fáj egy variánsa volna, ahol (vetélő nő helyett) a természet destruktív erőinek adna szót a költő. Attila (a vers kisfiúja) eredendő küldetésének megfelelően folyó vízzé alakul, de ezúttal mint halálvíz: fekete eső, mérhetetlen nagy sírás folyik végig a versen, és váj magának medret útjában, a kizökkent időben... Mint a mezőn Mint a mezőn a kisfiút ha eléri a vihar s nincs tanya, anya, hova futna kapkodott lábaival, a tömött, dühödt ég dörög, a tarlón szalmaszál pörög, ő mint az állat, nyöszörög, zokogna, de a félelem elveszi könnye melegét, sóhajtana, de hirtelen rálehel a hideg ég s csak akkor, amikor sovány testén és arcán halovány borzongás villan, mint a villám s fekete eső dől szakadva, az mintha belőle fakadna, mint mérhetetlen nagy sirás, amely fölgyűl a földeken, fénylőn csorog a zöldeken, árkot betölt és gödröt ás, hömpölyög a réten, az éren, hömpölyög fönn a levegőben s a gyermek megindul a téren, útja van ebben az időben - így tör e vágy rám, ily veszetten, ily hirtelen, ily szilajon, férfi létemre sími kezdtem. S e könnyel ázott talajon, hol nehezen emeli lábát az ember, ki pedig sietne - megállók most. A kívánságát észre se venném, ha szeretne. A Mint a mezőn című versnek van egy „életigenlő” párja, a korábban már elemzett Zöld napsütés hintáit... kezdetű. Abban, mint láttuk, a szülést, saját megszületését költi életre, míg ez utóbbi a fekete (magzat)vízzel kiveti az időből az életet... A Mint a mezőn úgy viszonyul a Zöld napsütéshez, mint a Nagyon fáj az Ódához... A kivetettség („vetéltség”) az időn és életen kívüliség, a nemlét, a negatív teremtés Edit-verse a: Semmi Semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, A csillagokat most a láthatatlan, legyen, hogy ne legyen, sárga kis csibék szemelgetik. legyen, hogy ne legyen - mondjuk: Edit. 139
